Döntések

Miért van az, hogy bárhogy is döntsek, az másoknak – vagy nekem mindenképp fájdalmas lesz?

Ha most újra visszamegyek Bulgáriába, akkor teljesen összetöröm a nagymamám szívét, anyukám is szomorú lesz, és úgy érezném, hogy cserbenhagyom a családomat. Újra itt hagyom a kistestvéreimet, és ha lehet, még jobban elszakadok a barátaimról. Hát fura ezt mondani, mert már nem nagyon van itt barátom. A távolság és az idő hihetetlen mód meg tudja ölni a barátságokat. Illetve nem is, mert azok, akiknek tényleg fontos vagyok, azok ugyanolyan közel állnak hozzám. Vagyis ők a barátaim. Csodás érzés, hogy van ilyen ember, de rettentően elszomorító, hogy azt hittem több van.

Viszont ha nem megyek el, akkor abba én tönkre megyek lelkileg. Bár ezt sem tudhatom pontosan, és persze én is tudom, hogy lenne olyan helyzet, amelytől jól érezném magam Szentesen is. Jelenleg nem vesznek körül ilyen tényezők.

Néha igazán fájdalmas, hogy úgy érzem, hogy ketté kéne osztódnom ahhoz, hogy mindenhol meg tudjak felelni, hogy senkinek ne okozzak fájdalmat. Ilyen képességgel még nem rendelkezem.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz döntéseket hozni.

Teljes bizonytalanság van bennem. Mert tudom én azt, hogy fiatalabb már nem leszek, ideje lenne, hogy a jövőre is gondoljak. Lassan most már meg kéne ülnöm egy helyben, és el kéne kezdenem megalapozni a saját vállalkozásomat, hogy a későbbiekben megélhetést biztosítsak magamnak és a családomnak is. De most ebben a pillanatban egyáltalán nem látom és nem érzem a jövőt. Egyszerűen csak szeretnék szabad lenni, és felelősség és gondok nélkül szeretném élni az életet. Persze nem csak a lábamat szeretném lóbálni, szükségem van arra, hogy legyen munkám, mert munka nélkül teljesen hasztalannak érzem magam. De azt is tudom, hogy már nem vállalok el bármilyen munkát, mert ami emberileg vagy lelkileg megnyomorít, arra nekem nincsen szükségem. Szeretnék mókás, változatos, élvezetes munkát. Szívesen csinálnám azt, amit a nyáron, még akkor is, ha lehet hosszú távon bele pusztulnék, de legalább élvezném.

Ó, bárcsak lenne valaki vagy valami, ami most segítene rajtam. Fogalmam sincsen, hogy mit kéne csinálnom. Legyek még türelmes, és maradjak Magyarországon, hátha lesz valami? Vagy ne törődjek másokkal, egyszerűen csak fogjam magam, és menjek vissza Szófiába? Ott jól érzem magam, azzal nincs is gond, viszont ott is csak akkor fogom magam jól érezni, ha lesz munkám. Mert ha csak naphosszat otthon fogok egyedül üldögélni, és várok majd arra, hogy délután legyen, amikor a kis barátaim már nem dolgoznak, akkor nagyon hamar azt is meg fogom utálni.

Most annyira bonyolultnak tűnik minden. Nem tudom, hogy mit kéne csinálnom. Minden döntésnek van előnye és hátránya is. Oh, mi lenne a legjobb? Mondja meg valaki nekem, mit tegyek? Segítsetek!

Újra haza…

Az idei nyár egy héttel rövidebb lett, mint a tavalyi, mert sajnos az utolsó héten már nem jöttek az utaskák. Így aztán mi is haza kellett, hogy induljunk, és szeptember 21-én, délután 3 órakor elhagytuk Napospartot. A szívem szakadt belé. Burgaszban megálltunk az első pihenőre, végig sírdogáltam ezt a fél órát, és komolyan megfordult a fejemben, hogy leszállok, és visszamegyek, mert még nagyon közel vagyok.

Aki nem végez ilyen munkát, mint mi, az nem tudja, hogy ez az eszeveszett pörgés és folytonos hajtás mennyire megváltoztatja az életünket, és mennyire jó is az, hogy egész napra, azaz teljes 4 hónapra folytonos elfoglaltságot kapunk. Éjjel-nappal dolgozunk és készenlétben állunk, így a ’normális’ élet problémái nem igazán érintenek bennünket. Napi 12-14 de sokszor 20-21 órákat dolgoztunk, és bár mindenki megtalálta a módját annak, hogy lelkileg ki tudjon kapcsolódni, de azért nagyon le voltunk terhelve.

Aztán haza értem, és megérkeztem a nagy semmibe. Hihetetlen, hogy az üresség, a feladat nélküliség olyan hatalmas sokkal rontott rám, hogy bár 5 napja itthon vagyok, de még mindig nem tudok magammal mit kezdeni. Három napon keresztül sírtam, és világvége hangulatban vártam, hogy teljen el egyik nap a másik után. Hát igazából még mindig ilyesmi érzésem van. Csupán két kiemelkedési pontom volt, az egyik hétfőn – amikor elmentem énekkarra. Nagyon szeretem a kórust, és az énekkar miatt érdemes lenne hosszú távon is abban gondolkozni, hogy Szentesen maradok. A másik szerdán – amikor Mónival beszélgettem. Ó, a világ legjobb dolga az, hogy vannak barátaim. Egy-egy ember, akivel megoszthatjuk az érzéseinket, a gondolatainkat, a legszebb ajándék az életünkben.

Hiányzik Eszter és hiányzik Franciska. Vannak körülöttem emberek, fizikálisan nem vagyok egyedül, de mégis nagyon egyedül érzem magam. Elég rossz érzés ez. Nem tudom, hogy mit kéne tennem, ezer gondolat megfordult már a fejemben. Lehet, hogy vissza kéne mennem Bulgáriába? Vagy költözzek fel Budapestre? Menjek el egy új országba? Hagyjam itt megint a kórust, amikor annyira jó?

Igazából nagyon sok minden megoldaná a helyzetemet. Vagy legalábbis úgy gondolom. Elkezdtem árulni a nagymamám házát. Ha sikerülne eladni, akkor tudnék venni egy lakást – ettől jobban érezném magam, mert legalább nem érezném, hogy egy ’hajléktalan’ vándor vagyok. Jelenleg – bár van fedél a fejem felett, de ez már nem az otthonom. Egykor az volt, egykor itt laktam, most csak egy hely, ahol alhatok, ha nincs más megoldás.

Ha találnék munkát itt Szentesen, akkor abban a pillanatban költöznék el egy albérletbe, és akkor is sokkal jobban érezném magam. És igazából már bármilyen munkának örülnék (persze bármi, amivel nem kell egy irodában ülni) de akár mezőgazdasági munkát is csinálnék, bármit, csak ne kelljen egy helyben ülni. Hirtelen annyi idő, feladatok nélküli üres idő szakadt a nyakamba, amivel nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen rosszul vagyok a sok semmittevéstől. De, ha mondjuk találnék valami mókás dolgot Budapesten, az is jó lenne. Vagy bármit Bulgáriában. Tehát így a fejemen sok minden van, amitől jobban érzeném magam. Csak nehéz az, hogy várni kell, mert mindent azonnal akarok, és minden úgy, hogy épp én elgondolom. A világ pedig nem így alakul.

Jövő héten hétfőn mennem kell Szolnokra, hogy elvigyem az öcsémet orvoshoz. Kedden Budapestre megyek a Robinson irodába. Csütörtökön megbeszélésem van a Dózsa-házban. Legalább van elég programom. Utána elkezdek végre a rajztáboromon dolgozni, mert október végére mindennek készen kell állni. De jó lenne, ha közben is történne valami valamilyen irányba, mert így, ahogy most vannak a dolgok, nem érzem jól magam. Fura, mert egyébként egy mindig pozitív ember vagyok, és most először találkozok ilyen helyzettel, amikor semmit nem tudok a jövőről, és csak lebeget a létben.

Október, remélem, hogy hozol nekem kalandot, mókát, barátokat az életembe!