hohohohóóó

Már megint karácsony közeleg, és hát én nem igazán rajongok ezért az ünnepért, szinte azt is mondhatnám, hogy nem szeretem a karácsonyt. Számomra csak a része varázslatos, amíg megveszem és elkészítem az ajándékokat a többieknek. Csomagolok, szabok, varrok, ragasztok... ezek jó dolgok. Aztán jön az elterelő hadművelet, amikor elviszem a kicsiket, hogy Jézuska el tudja rejteni az ajándékokat. És persze látni a csillogó szemüket, miközben annyira izgatottak, hogy helyből a plafonig ugrálnak, és szinte levegőt sem kapnak izgalmukban. Ezek mind csoda jó dolgok. De nem szeretem a kötelezően betartandó unalmas dolgokat: énekeljünk együtt, töltött káposzta, bejgli, rokonlátogatás, művigyorok, unalmas beszélgetések. Hiszen mi minden nap együtt vagyunk, mitől másabb ez a nap, mint a többi. Nem vagyunk vallásosak, nem a kis Jézus születését ünnepeljük, anya nem teremt varázsos csodát köré, bennem belül más a karácsony, mint amit minden évben megélünk. De hát ugye, mint minden csoda ez is csak 3 napig tart, hála az égnek. :)

Viszont azt hiszem, hogy én már meg is kaptam a karácsonyi ajándékomat a világtól egy nagyon jó ötlet formájában. Tegnap éjszaka volt egy film a tévében, amiben a falu, vagy városka lakói mind csináltak maguknak emlékkönyvet. Olyan volt az, mint mondjuk egy blog. Bejegyzésekkel, képekkel, csak volt még sok-sok kézzel fogható dolog is, amit bele ragasztottak. Úgy gondoltam, hogy majd a 30. születésnapomon fogom elkezdeni.

Mostanában nem nagyon írtam ide, de nem azért, mert egyáltalán nincs időm, hanem valahogyan el is felejtettem. Járok rendesen iskolába, tanulnom kéne egy csomót, csak nem nagyon tudom mostanában rávenni magam. Iszonyatos mennyiségű anyagot kéne megtanulnom, és csupán csak 1,5 hónapom van már rá. Tudom, hogy minden egyes nappal kevesebb időm lesz, de ha szorult helyzetben vagyok, akkor általában jobban motiváltabbá válok, szóval várom a pillanatot, mikor már nagyon sürgetőnek érzem majd a tanulást. 

Természetesen járok énekkarra, ami életem egyik legjobb része. Elmondhatatlanul szeretem ezt a közösséget, az embereket, az éneklést, a kulturális eseményeket, azt, hogy értelmes emberekkel vagyok körülvéve.

Itthon pedig egyszerűen csodás Lottikával. A legédesebb, legokosabb gyerek a földön. Nem is gondoltam volna, hogy lehet ennyire szeretni valakit. És az a szeretet, amit tőle kapok, a világ összes zsákjába sem férne bele.

Közben pedig egyre közelebb és közelebb kerülök ahhoz, hogy elérjem az álmomat. A saját utazási iroda már egészen elérhető távolságban van. Örülök is neki, de közben persze félek is tőle, hiszen nem tudhatom, hogy sikerül-e véghezvinnem a terveimet. Minden esetre rajta vagyok az ügyön, és talán már csak 2 hónap, és a saját kis irodámban csücsülve várom a kis utaskáimat. Boldog vagyok már csak a gondolattól is. Mostanában folyton jó kedvem van. Indokolatlanul. De nem baj, nem is keresem az okát, inkább csak élvezem a dolgot!

Az egyetlen, ami bánt, hogy az elmúlt pár hónapban nem töltöttem el annyi időt Franciskával, Tedivel, Renivel, mint amennyit szerettem volna. Talán majd jövőre több alkalmunk lesz. Szeretném, mert hiányoznak. És hiányzik a nyár is, és annak minden velejárója, a barátok, a munka, a tengerpart, a hullámok hangja, a homok és napfény, a bolgár nyelv... hiányzik az egész, s valószínűleg most 1-2 évig nem lesz ilyen nyaram, de talán utána majd újra, ha a saját utaskáimmal leszek kint. Addig pedig mindent megteszek azért, hogy a későbbiekben minél több nyarat tölthessek kint. :)