Judit lenni boldog very much!

Annyira jó nap volt a mai, hogy úgy érzem, az egész Egyenlítőt körbe tudnám futni. Na de kezdjük egy kicsit korábban, mert a hét nem most kezdődött. 

Szóval a hét közepén megünnepeltük Dóri szülinapját. Elmentünk 12-en kocsmázni egy ír sörözőbe. Nagyon jó volt, sokat beszélgettünk, és nevettünk. Volt torta, bohóc kalapok, lufik, barátok, meg minden, ami egy szülinapi bulihoz kell. Voltunk páran magyarok: Dóri (titkárnő Magyar Intézet), Bori (EVS önkéntes, mint én), Máté (volt EVS önkéntes, aki itt marad Szófiában), Péter (magyar konzul srác) és én. Ezen kívül ott volt még Eli (Máté bolgár barátnője), ők hoztak magukkal meg egy bolgár csajszit, de a nevét elfelejtettem. Jött Leo (szintén EVS önkéntes Franciaországból) és ő i hozott még egy emberkét, de a nevét neki is elfelejtettem. Aztán jött még Egemen és Cenk (ők török srácok, Cenk Dóri barátja) és még egy csajszi, aki fogalmam nincs, hogy ki volt. Először Dórival beszélgettünk, utána Borival meg Leóval, és aztán Egemen egyfolytában kérlelt, hogy üljek át mellé. Hát jó legyen. Róla már korábban írtam, mert voltunk már együtt egy zongora esten, ahol együtt idétlenkedtünk. Kicsit zavar, hogy állatira nyomul, miközben nekem egyáltalán nem tetszik, mint férfi. Amúgy viszont nagyon jó fej, és baromi jól el tudok vele idétlenkedni, és nagyon jól érzem magam a társaságában, de nem tudnám elképzeli azt, hogy ő meg én együtt, viszont ő meg ezen kattog. Viszont törökökkel nem kezdek semmilyen szorosabb viszonyt, hiszen egyszer ki tudja, hogy elő jön-e belőlük a muzulmán énjük, és hát muzulmán nőnek lenni nem épp mókás. Na szóval megkért, hogy fejtsem ki, hogy miért nem lehet ő a barátom, mire én elmagyaráztam neki, hogy a férjem egy gazdag ember lesz, aki majd vesz nekem egy vonatot, mert mikor Isztambulba mentünk, az nekem nagyon tetszett, és kell egy hálókocsis vonat, amivel majd bejárom az egész világot. Azt tudom, hogy mindkét srác elég gazdag, nem olyan szintű emberek, mint én. Erre Egemen fogja a pénztárcáját, ideadta a bankkártyáját, hogy akkor induljunk most, és vegyük meg a vonatot. Huppsz mondom, akkor ez még így nem elég, mondanom kell valamit. Szóval mondtam neki, hogy azért az sem jó, hogy én két hónap múlva elmegyek Szentesre, ő meg júniusban hazautazik Izmirbe, és nem hogy egy városban, még egy országban sem fogunk lakni, egy távkapcsolatnak meg nem sok értelme van. Erre ő azt mondta, hogy ez nem gond, ő értem szívesen elköltözne Magyarországra, neki jó úgy, ha majd Szentesen lakunk. Tyű mondom ebből hogy jövök ki. Na meg mondtam, hogy utazgatni fogok ám egy pár évet a vonatommal, és azt majd neki kell finanszírozni. Erre kérdezi, hogy de akkor hogy lesz majd gyerekünk, hát mondom én majd árva gyerekeket fogadok örökbe minden országból, aztán mire körbejártam a földet, akkora megtelik a vonat gyerekekkel. Egész este ölelgetett, meg ilyenek. Hát azt még sem mondhatom, hogy sajna török vagy, muszlim, ráadásul még nem is vagy túl helyes, szóval nem sok esélyed van. Szóval így elég nehéz hihető magyarázatot adnom neki. Attól függetlenül nagyon jól elvagyok vele, csak nem azonosak a céljaink.

Pénteken képzeljétek el, hogy eltévedtem, de ennek nagyon jó eredménye lett. Lyulin városrészt, ahol lakom egy nagy erdő-mező választja el a várostól. Korábban ezt a lakótelep negyedet a munkásoknak építették, hogy a csórók elszeparáltan éljenek a polgári családoktól. Az összekötő úton keresztül kell menni egy hosszú alagútban. Az alagútban 6 sávos út van, és mindössze fél méteres járda. Nem tartom túl biztonságosnak, mert ott még félre ugrani sem lehet, ha egy kocsi mondjuk megcsúszna és feléd tart. Úgy gondoltam, hogy felül is át lehet ezen kelni, és találtam is egy csapást be az erdőbe. Egy kisebb hegyoldalon, vagy inkább csak mondjuk domboldalnak, kellett felmászni. Ott próbáltam követni az egyenes irányt, és reméltem, hogy majd átjutok az alagút túlsó részéhez. Mentem mentem, és már a nagy semmi puszta közepén voltam, átkeltem a vasúti síneken, de sehol egy lélek, már a város zaját sem hallottam, így jobbnak láttam visszafordulni, még mielőtt teljesen elvesztem az irányérzékemet. Ahogy visszafordultam kicsit elkanyarodtam, mert arra embereket láttam, és gondoltam, hogy valahogy ők is ide jutottak, szóval csak nem tévedtem el teljesen. Aztán valahogy egy széles ösvényre keveredtem, amin elindultam. Aztán megláttam a csodát, olyan volt, mintha nem is Szófiában lennék. Egy teljes órát sétáltam az ösvényen az erdőben, és nem jutottam a végére, szóval a városba nem értem be, de olyan szép volt. Mindenhol padok, meg turista házak. Az emberek családostól mentek oda kirándulni. Nagymamák labdáztak az unokákkal, apukák bicikliztek a kisfiaikkal. Szóval elhatároztam, hogy áprilisban oda fogok szervezni egy ifjúsági pikniket, mert ez annyira király hely, hogy ezt meg kell mutatnom mindenkinek, szóval következőleg megyünk erdőt járni. Egy óra gyaloglás után viszont visszafordultam, mert olyan érzésem volt, hogy már nagyon távol vagyok. Talán majd valamelyik nap jobban felszerelkezve, innivalóval és némi élelemmel nekiállok még egyszer meghódítani az erdőt. Most viszont a jövő hétre az időjárás-előrejelzés végig esőt mondott. Most az előbb kb. 30 perce kezdett el szakadni az eső, ez 2012 első esőzése. Dörög az ég, meg villámlik, elég jó kis vihar alakult hirtelen ki. Bár már tegnap is szürke felhők uralták az eget.

Ma nagyon szupi nap volt, az egyik legjobb az eddigiek közül. Mivel a nagyon kedves színész barátaim elintézték, hogy ingyen vigyek árva gyerekeket az előadásukra, így ma előadásra vittem a lánykákat. Elvileg úgy lett volna hogy 20-30 gyereket viszek, csak sajnos akadt némi probléma a nevelőotthon igazgató nőjével, mivel nem akart abból engedni, hogy vasárnap a gyerekeknek templomba kell menni. Így sajnos 5 gyerekre kaptam mindössze engedélyt, amiből végül 4 lett, mert nem sikerült úgy megoldani az utaztatásukat, ahogy szerettük volna, így Póli hozta őket kocsival, és csak 4 jöhetett: Marta, Maria, Rubi, Diliana. De így is nagyon örültem neki, hogy örömöt látok a kis arcukon. Biszer is jött segíteni, ő is önkéntes a nevelő otthonban. Már írtam róla korábban, ő az a srác, akiért odáig vagyok meg vissza, mert annyira cukika. Egyre többet szoktunk beszélgetni, meg bandázni, aminek Judit nagyon örül. Mindjárt rakok fel képet, és akkor majd láthatjátok. Mikor mondtam Bubának, hogy kéne segítség, ő mondta a többieknek, hogy Judit mellé kéne valaki, ő volt azt, aki egyből ugrott, hogy majd ő, majd ő jön velem, mi jó el leszünk a gyerekekkel. :) Szóval egyrészt miatta is nagyon boldog voltam. Aztán másrészt a gyerekek miatt is. Kiszálltak a kocsiból és egyből a nyakamba ugrottak. Aztán mind mellett akart ülni. Aminek a vége az lett, hogy kitalálták nagyon ügyesen, hogy kettő majd az ölembe ül. De ők már annyira nem picik, szóval elég súlyosak, de aztán a végén sikert őket rábeszélni, hogy csak egy üljön az ölemben, a többi meg körülöttem. Nagyon büszke voltam rájuk, mert végig aktívak voltak, és az egyik kislányom, Marta még a színpadon is szerepelt, és teljesen egyedül elénekelt egy tavaszváró dalt. Olyan ügyes lánykáim vannak! Aztán mikor vége lett, még kimentünk velük játszani a parkba, de sajnos vinni kellett őket időre vissza. Ekkor Póli már nem ért rá, és Biszer vitte őket haza taxival. Hát mondanom sem kell, nagyon nehéz volt rávenni őket az indulásra. Kérleltek, hogy menjek velük, hogy legyek a nevelőotthonban velük. Úgy sajnálom kis törpöket, szeretem őket. Aztán visszamentem a Magyar Intézetbe, hogy hátha csinálunk még valamit a többiekkel. Kitaláltuk, hogy elmegyünk együtt ebédelni. Máté mondott egy helyet, hogy az jó, meg olcsó, oda menjünk. Elsétáltunk oda, az zárva volt. Erre kerestünk egy másikat, de ott meg inni lehetett, plusz még nagyon drága is volt, szóval tovább álltunk. Majd elmentünk egy harmadik helyre, de akkor már olyan éhesek voltunk, hogy éhen akartunk halni. Leültünk szépen a kerthelyiségben, de sehol senki. Egyszer csak a szomszédból átszól egy fickó, hogy a Green House ma zárva van. Na jó, ne szórakozzatok már. Szóval végül kitaláltuk, hogy a templomos park mellett van a piac, ahol vannak mindenféle finomságok a sütödénél, szóval majd ott eszük, aztán a parkban leülünk. Vettünk kaját -végre már- mindenki örömére, de nem volt hely, mert akkor még jó idő volt, és mindenki ott ült, pont vége volt a misének is, szóval minket már nem érdekelt semmi, és kiültünk a park közepére a kutyaszaros fűre, Bori, Máté, Eli, Dóri, Gus (német EVS bandás társam) és tök jól elvoltunk egészen 3-ig. Akkor elindultunk haza, mindenki dolgára. Szóval igazán jó volt minden. 

Ja, meg majdnem elfelejtettem mondani, jött cirkusz Szófiába, Bulgária leghíresebb cirkusza, Circus Balkanski. Már áll a sátor, és elkezdték árulni a jegyeket. Április 6-án lesz az első előadás, és ha jól tudom, két hétig itt lesznek. Az biztos, hogy nekem ott a helyem!

Most pedig, ahogy ígértem pár kép:

Előadás után a Magyar Intézetben. Színészek és kislányaim.

Ez a kedvenc képem. Amit ábrázol a jövő: Biszer (a férjem, csak még nem tud róla) és 3 kislány a nevelő otthonból.

és itt a cirkuszom :)

az elmúlt hét

Talán most majd kicsit jobban lesz időm, és tudok írni ide is, mert az elmúlt hetekben egy kicsikét el voltam úszva. A Film Fesztiválon a munkánk több részből tevődik össze. Van egy reggeli műszak, amiben én minden nap benne voltam. Itt az volt a feladat, hogy reggel 9-kor összegyűltünk a városközpontban, ott leszállítottak nekünk több ezer újságot, amit ki kellett hordani különböző éttermekbe, mozikba, kulturális intézetekbe, szállodákba. Ezeknél ketten, vagy hárman voltunk. Ha hárman voltunk, az jó volt, mert ilyenkor általában délután kettő kürül végeztem, már persze akkor, ha közben nem kellett sajtótájékoztatón ülnöm. Ha ketten voltunk, az már ütősebb volt, mert akkor reggeltől este 5-ig jártam a várost, és ilyenkor már úgy elfáradt a lábam, hogy úgy éreztem sírni tudnék. A reggeli műszakon kívül voltak még a sajtótájékoztatók, amikor is nem volt elég résztvevő, és ezért nekünk, önkénteseknek kellett minden nap beugrani. Egyszer csak kaptam egy telefont, hogy dobjak el mindent, és futás a Matti-ba, mert nincs ember. Ami azért elég gáz szerintem. Jönnek az emberek Kanadából, Olaszországból, Franciaországból, azt hiszik, hogy híres rendezők, és sokan kíváncsiak rájuk, közben pedig csak önkéntesek ülnek ott, akiknek kiadták utasításba, hogy úgy kell tennünk, mintha érdekelne, mintha jegyzetelnénk, mintha fényképeznénk őket. Hát azért ezt a részét annyira nem csíptem, mivel csupán egy pár volt angol vagy francia nyelven, a többiből meg annyira nem sokat értettem, ráadásul értelmetlennek tartottam az ott eltöltött órákat. De hát ez volt a feladat, hát ezt csináltam. A legidegesítőbb mégis az volt benne, hogy mondjuk a város szélén voltam egy étteremnél, de várnom kellett volna 10 percet csupán, hogy kinyisson, és leadjam az utolsó adag újságomat, amikor hívtak, hogy azonnal, rögtönk fussak be központba, mert sajtókonferencián nincs közönség. Ez tiszta szívás volt, hiszen utána buszozhattam vissza. De az biztos, hogy a végére olyan profi utat, és logisztikai rendszert alakítottam ki, hogy mindenhol, ahol csak lehetett ott trolit, villamost, buszt használtam, így minimálisra csökkentettem a gyaloglást, viszont még így is nagyon fárasztó volt. Viszont ennek vége, mert most már újságot nem kell hordani. Bár azért ezt szerettem, a szállodákban és éttermekben aranyos volt a személyzet, és kicsit mindig volt lehetőség beszélgetni velük. Déltől/délután kettőtől/ vagy csak késő délutántól kezdődtek a filmek a város nyolc különböző mozijában. Ilyenkor az volt a feladat, hogy megszámoljuk a nézőket, információval lássuk el őket, válaszoljunk a kérdéseikre, figyeljük a belépőjüket, majd mindent jelentsünk. Általában minden redben volt. A filmek kezdete után 15 perccel mi is bemehettünk, és megnézhettük a filmeket. Hát mit mondjak, elég szörnyű alkotásokat láttam, melyekre még belépő sem volt (biztos tudták, hogy senki nem venne rá) így már a végére oda jutottam, hogy inkább játszottam a tableten, mert tényleg néha szörnyű alkotások voltak, amiken elgondolkodtam, hogy ki az a bolond, aki erre pénzt és időt áldoz, hogy egy szar filmet csináljon. Voltam például a román sajtótájékoztatón, ahol angolul beszéltek és az tanulságos volt. Négy filmrendező volt jelen Romániából, akik közül kettő a végére teljesen összeveszett. Arról kellett nyilatkozniuk, hogy miért van az, hogy senki nem néz román filmeket sem náluk Romániába, sem pedig az egész világon. Erre az egyik fickó azt mondta, hogy az a baj, hogy nekik a román valóságról kell filmet csinálni, mert az embereket az érdekli. Ha csinálnának valami olyasmit, mint az amerikai filmek, akkor nem néznék meg az emberek, mert nem tudnának vele azonosulni. Erre a nő mondja, hogy ez nincs így, hiszen a jó filmeket nagyon szeretik az emberek, az amerikai filmek éppolyan népszerűek ott is, mint bárhol a világban, és a mozikban is fizetnek ilyenekért az emberek. Aztán azt mondta, hogy az egyetlen baj, hogy bénák vagyunk, és szar filmeket csinálunk, amit még mi magunk sem néznék meg, ezért miért csodálkozunk azon, hogy nincs hozzá közönségünk. Hát erre megfeküdtem, megdöbbentett az, hogy ő is látja a valóságot, de tényleg igaza volt. Aztán ezen összeveszett egy fickóval, aki azt mondta, hogy mi művészetet csinálunk, nem csak egy romantikus vígjátékot, amit itt nem nézne meg senki. Ha már láttatok román filmet, akkor tudjátok, hogy tényleg gáz, amit ott alkotnak. Itt most láttam mindenféle filmet: románt, olaszt, spanyolt, franciát, angolt, kanadait, amerikait, szerbet, törököt, macedónt, portugált, meg még ki tudja, hogy mit. A lényeg az, hogy nem véletlenül az amerikai filmeket nézzük. Tényleg elmebeteg alkotások voltak. A horrortól a fogyatékosokról szóló dokumentumfilmen keresztül az állatokról szóló vígjátékik nagyon sok filmet láttam, és egy kezemen meg tudnám számlálni azt, hogy melyik lenne, melyeket még egyszer megnéznék. Egy film volt, amin viszont nagyon felhúztam magam, pont egy román, ami egy srácról szólt, aki a Dunán átúszva akart elszökni Romániából, végül Szerbiába jutott, de az egész filmben a magyarokat szidták, mind a határőrök, mind a rendőrök, mind a film főszereplői. Nem tudom, hogy miért kell olyan filmet csinálni, amiben egy másik nemzetet szidjuk, és csodálkoznak rajta, hogy a magyarok nem szimpatizálnak velük. Szemetek, ekkor nagyon haragudtam a románokra.
A legjobb a filmfesztiválon az, hogy találkoztam két olasz önkéntessel egy lány és egy srác, akik most érkeztek csak Szófiába egy évre. Szimpik, úgyhogy beszélgettünk, bandáztunk, és még biztosan fogunk is. Ők egy hónapon keresztül csak a bolgár nyelvet tanulják napi 6 órában, és áprilistól egy siket-néma intézetben fognak dolgozni. Ezért fontos, hogy megtanulják a nyelvet mert ott sokan szájról olvasnak. Annyira jó lenne egy ilyen helyen dolgozni. Szeretném megtanulni a jelnyelvet, talán majd egyszer lesz rá lehetőségem.
Innentől kezdve már nem lesz ennyire fárasztó munkám, mivel ezen a héten, és a jövő héten csak a mozikban kell dolgozni, és most már csak este 6-tól vannak filmek éjfélig, így napközben ismét visszazökkenek CVS-hez.
Van egy nagyon jó hírem is, amitől olyan boldog lettem hétfőn. Van egy színházi társulat, ahol vannak EVS önkéntesek, akik jó barátaim. Ők kisgyerekeknek, főleg óvodás korúaknak csinálnak előadásokat, ezen kívül pedig tűzzsonglőrködnek, pantomimeznek, meg mindenféle érdekel dolgot tanulnak. Mondtam nekik, hogy mennyire jó lenne egyszer, ha el tudnám vinni a nevelőotthoni kis picúrokat, de ez nem látszott egyszerűnek, mivel a színi társulat vezetője ragaszkodott az 5 levás (kb. 650 Ft) belépőhöz. Szegény csórikáimnak semmi pénze, hogy tudnának kifizetni bármennyi összeget is. De Bori nagyon szupi volt, és elintézték, hogy mehessenek a gyerekek. Így most vasárnap délelőtt mehetnek a gyerekek. Persze még ehhez kell pár hivatalos papír a nevelőotthonból, meg kis szervezés az utazásukhoz. Meg az is gond egy kicsit, hogy azokat a gyerekeket (7 évtől felfelé) akikkel én dolgozom minden vasárnap templomba viszik, így még ezt meg kell beszélni az igazgatónővel, de vannak a 7 év alattiak, akik még nem járnak templomba, így lehet, hogy ezeket a gyerkőcöket fogjuk vinni. De annyira király, hogy részese vagyok annak, hogy a picúrok kicsit jól érezzék magukat.
Vettem egy új cipőt, egy száras tornacsukát, ami rózsaszín és lila, nagyon tetszik.
Találkoztam az NDK parkban Dél-Koreai emberekkel, velem egykorú srác és lány. Ültem a padon, egyszer csak oda jöttek, és elkezdi mondani a srác bolgárul, hogy "tanulunk bolgárul és szeretnénk beszélni veled egy kicsi". Hát jól van mondom, biztos bolgárnak néz, és gyakorolni akarják a nyelvet. Erre én angolul válaszoltam, mivel az nyilvánvaló volt, hogy nem bolgárok, kis vágott szeműek, szóval gondoltam, beszélnek angolul. Érette is amint mondtam, de csak bolgárul folytatta. Aztán elkezdett valamit gagyogni, de nem értettem mit mond, kértem, hogy beszéljen angolul. Erre előkapja a bibliáját, addig észre sem vettem, hogy biblia van a kezében, és valamit arról beszél. (szerintem ilyen Jehova tanúi bolgár-koreai változatban) Szóval mondom neki, hogy én nem vagyok vallásos, és nem hiszek a bibliában leírtakban. Aztán előkapta a kis tabletjét, hogy mutathat-e nekem egy kis filmet, hogy bebizonyítsa, hogy isten létezik. Hát mondom, jól van, mutasd nyugodtan, mert épp volt két órám még mielőtt mennem kellett volna a moziba. Végül is a film a világ teremtéséről szólt, a hét napról. Erre megmagyaráztam neki az én látásmódomat, és felhívtam a figyelmét azokra a tényekre amelyek teljesen valótlanok, és lehetetlen dolgok a bibliában. Erre már köpni-nyelni nem tudott, csak pislogott. Hát bennem emberére talált. Aztán megköszönte az időmet, és tovább állt. Szegényke, megingattam hitében. :)

Film Fesztivál

Bocsánat, amiért mostanában kicsit el vagyok maradva, de teljesen ki vagyok pusztulva. Korán reggeltől késő estig dolgozunk a 16. Nemzetközi Szófiai Film Fesztiválon. Naponta 6 - 6 és fél órát sétálok, mert a város ezer helyére kell vinnünk a fesztivál újságját. Aztán eddig a Goethe Intézetben voltam, és az NDK-ban esténként, majd pedig leszek a Lumiere-ben és a Cseh intézetben. Bár nem tartom magam egy nyavalygós kis picsának, de azt hiszem, hogy március végére belehalok ebbe a rengeteg talpalásba. Egyébként borzasztóan jó, hogy egy csomó emberrel találkozok, az önkéntesek között jófej emberek vannak, és a fesztivál rendezői is nagyon aranyosak, mindig segítenek nekem mindenfélében. Esténként minden éjszaka 11-től hajnalig parti van a meghívott híres filmrendezőknek, szervezőknek és nekünk önkénteseknek, de őszintén szólva még egyik este sem mentem el, mert kismillió kilométer után képtelen vagyok bármilyen fizikai vagy szellemi aktivitásra, főleg, hogy következő reggel ugyanúgy ott kell lenni időben. Az viszont jó benne, hogy Szófia szinte minden részét bejártam már. Bár az is igaz, hogy az első nap úgy eltévedtem, hogy két órát bolyongtam, majd végül felhívtam Dórit a Magyar Intézetben, hogy mondja már meg hol vagyok, és mégis merre kéne lennem, mert egy csöppet elvesztem. :) De így legalább új részeket is bejártam, és több mindent ismerek.

Ma karamboloztunk, és én úgy megijedtem, mint még soha sem. Délután 5-kor értem haza, és gondoltam, gyors elmegyek a Lidl-be, mert ma még akciós az almalé. Mivel a lábam borzasztóan fájt, mert reggel 10-től gyalogoltam, ezért az ajtó melletti első székre ültem le, ez volt a szerencsém. Ennél a széknél van egy plexi lap a szék, és az ajtónál lévő lépcső között. Felraktam a lábamra a táskát, és így utaztam. A harmadik és a negyedik megálló között hirtelen csattanás, mindenki lefejelte az előtte lévő széket, az álló emberek elestek. Aztán kinéztem jobbra, láttam, hogy egy fekete Renault kocsit törtünk szét. A kocsi elejét, és bal oldalát teljesen ledózerolta a villamos, de a sofőr épségben szállt ki. Hirtelen mindenki elkezdett kiabálni, sivítozni, azt emberek megütötték magukat, egy szegény idős néni nagyot taknyált, őt elvitték, a többi ember úgy ahogy egyben maradt kisebb sérülésekkel. Mivel nálam a táska az ölemben volt, én csak azt fejeltem le, így semmi bajom nem lett. Köszi angyalok, ismét jók voltatok, mint mindig! :)

Emma már kész kishölgy

Честита Баба Марта!

Boldog tavaszt mindenkinek! Annyira jó, hogy itt március 1-je egy nagyon különleges nap. Ilyenkor a tavasz kezdetekor az emberek jókívánságokkal halmozzák el egymást, és мартеница-t adnak mindazoknak, akik fontosak számukra. Olyan szupi, hogy nemtől, kortól, társadalmi pozíciótól függetlenül mindenki piros-fehér karkötőkkel van tele, az emberek ruháira pompom-ok vannak tűzve, és elég mókásak az üzletemberek öltönyben, nyakkendőben mókás martenyicákkal. A mai nap jó volt. Nem tudom, hogy tényleg a tavasz varázsa, vagy mert amúgy is a Magyar Intézetben voltam olyanokkal, akiket szeretek, de a lényeg az, hogy most jól érzem magam. Reggel szakadó hóesésben indultam el, délután pedig szikrázó napsütésben tértem haza. Most pár napig itthon voltam, mert kicsikét lázas voltam, és baromira fájt a fülem, de ma már a fülfájáson kívül az ég világon semmi bajom nincs. Délben az igazgató bácsival, és Dórival ebédeltem. Tök jó volt, elvitt minket ebédelni. Aztán uzsonnára túrótortát ettünk, amit Editke (az igazgató bácsi felesége csinált) szóval igazán szupi volt. Szvetli bácsival is beszélgettem egy órát, Györgyivel is, Dórival is, és egy kicsit Júliával is.  Aztán Nelli is megérkezett, szegénykének megint beteg a kisfia, remélem, hogy gyorsan meggyógyul majd. Segítettek megkeresni, hogy vasárnap hová kell mennem a Szófia Film Fesztiválos képzésre. Szeretem őket, szeretek mindenkit a Magyar Intézetben!