Számomra igen különös szakasz az életemnek az, amit most élek meg. Egy 3 éves kisgyerek mellett annyira megváltozik a világ. A számunkra szinte elhanyagolható dolgok hirtelen fontossá és varázslatossá válnak. Megtanulunk újra örülni egy kis falevélnek, vagy sikítva nevetni, ha meglátunk egy kismacskát szaladgálni.
Amennyire kicsik, annál több tudás rejlik bennük. Olyan mások, olyan érdekesek. Velük együtt rettentő mókás felfedezni a világot. Minden nap tanulhatunk valami újat. Egyetlen nap sem olyan, mint az előző, minden új és minden más.
Tegnap átélte nálunk töltött ideje első betegségét. Szombaton egész napos láthatása volt. Reggel 9-kor jött érte az anyukája, elvitte és este fél 7 után hozta haza. Akkor még jól érezte magát, örül, hogy vissza jött. Aztán este 11 után álmából felébredve összehányta az egész ágyát. Jó. Ágyhúzás, pizsama csere, gyerek mosdatás, és vissza az ágyba. Mintha jobban lett volna, le is feküdt. Anya kiment, hogy kimossa a cuccait, mikor hangos ordítás verte fel újra a házat. Rohantam át hozzá, és zokogva kiabál, hogy itt van, itt van. Ránéztem, és az ágy újra tele hányva :) Gyorsan előkaptam a lavórt, így a 3. adag róka már célba ért. De újabb ágynemű csere - pizsama, és gyerek megúszta. Aztán bejött anya, és akkor már úgy tűnt, hogy tényleg jobban van, és aludni akart. Azért biztos, ami tuti, ott maradtam mellette. Pár perc alatt elaludt, majd pár perc múlva sírva felébredt. Ekkor a lavór épp fertőtlenítés alatt volt, így szükség volt egy kis kreativitásra. Robika rendőr sisakja ott volt az ágy mellet, az majdnem olyan, mint egy tál. Egy másodpercen múlt, hogy az arckifejezéséből kiolvasva lássam, hogy kis Vuk újra útra kelt, felkaptam a sisakot, és tökéletes célzás után a negyedik róka már nem okozott kárt az ágyban és pizsamában. Újra elaludt, de ekkor már mi is aludni mentünk. Kis Vuk nem tért vissza, viszont reggelre összefosta magát szegényke. Aztán a mai délelőtt újabb volt még egy hascsi foscsi menet :) Nem tudom, hogy mit evett, vagy ivott össze tegnap, de 'remek' szórakozást biztosított számunkra az anyukája.
Szóval megküzdött a tökmag. Felidézte bennem saját emlékeimet, hogy mennyire szar érzés, amikor a szervezeted úgy gondolja, hogy saját kezébe veszi az irányítást, és alul-felül küldi ki belőled a felesleges tölteléket. De a kis tökmagot, mintha nem viselte volna meg túlzottan. Gyerekként annyira természetesen kezelünk mindent. "Hányottam" - vette tudomásul, és egy perc múlva már újra aludt. Nem problémázik rajta, hogy miért van, az sem izgatja, hogy meddig tart. Jött, majd elmúlik, tök mindegy, majd valami úgy is lesz. Sok dolgot nekünk is így kéne kezelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése