Anya

Anya mindig szomorú, ha elmegyek. Azt hiszem, hogy ez normális. Talán majd egyszer én is megtapasztalom, hogy milyen érzés az, ha valaki aggódik a gyerekéért. Bár nem vagyok már kicsi, és nem hiszem, hogy aggódni kéne értem, de azért jól esik. Addig jó, amíg van, aki aggódik értünk! Szeretem az anyukámat!

Édesanyám

Szép volt minden, s békességben

Lebegtem a kéklő fényben.

Nem számított múlt és jövő,

Jelen volt a számottevő.

Tudtam, hogy ez más lesz majd,

Ha a nyírfa ágat hajt.

De nem féltem, mert ez az élet,

Itt vagyok, … majd máshol élek.

Tudtam, hogy majd el kell menni,

Mindenkitől búcsút venni.

S egyszer csak egy sugár fényen,

Tovaszállok égi lénnyel.

Így történt, és megérkeztem,

Nem tudtam, hogy hová jöttem.

Sötét volt, de jóleső

Melegséggel ölelő.

Nem voltam ám egyedül ott,

Átölelt az óvó karod.

Első hang, mit meghallottam,

Az, hogy szíved hogyan dobban.

Ezt követtem, ezt figyeltem,

Szem nélkül is látott testem.

Kezek nélkül is éreztem

Szereteted a szívemben.

Együtt voltunk olyan sokat,

Éreztem az illatodat,

Megfigyeltem a hangodat,

Jelentetted világomat.

Nem tudtam, hogy megváltozik,

És egyszer ez mind megszűnik.

Olyan jó volt akkor minden.

Nyugalomban, békességben.

Mondd, Anya, most mi lesz velem?

Hová küldesz? Elhagysz engem?

Kik ezek, és m’ért bántanak?

Olyan sok ijesztő alak.

Hová visznek? Miért hagyod?

Nem hallom a kedves hangod.

Mi lett veled? Elárulod?

A szíved most miért nem dobog?

S akkor egyszer fura hangot

vettem észre. Most mit hallok?

Ez a szíved? Mégis dobog?

De hol vagy Anya? Itt a hangod!

Ó, kis buta! Te kis szíved,

Ami dobog, már a tied.

Neked adom. – Mondta Anya,

S olyan kedves volt a hangja.

Így majd mindig veled leszek,

Bárhová is vigyen lépted.

Ha majd szíved egyet dobban

Rád gondolok akkor nyomban.

Amíg élek, itt lesz velem

Minden egyes légvételben.

Nem számít, hogy hová megyek,

Mert egyedül én nem leszek.

De majd Anya, Te se feledd!

Nem lehetek messze tőled.

Hisz a szívemet Te adtad.

Ahol vagyok, Te is ott vagy!