Pónilovat fogok venni, meg kecskéket, és kisbárányt.

Tudom, rendetlen voltam, és már egy hete nem írtam semmit, de most bepótolom. A múlt hét nagyon gyorsan telt, mert ezer dolgom volt. Hétfőn szépen megbeszéltük Sznezsivel, hogy mit is fogunk csinálni majd az elkövetkezendő hónapokban, és tök király szervezünk sok mindent. Kedden írt Hikmet, hogy egy barátja jön Szófiába, és kéne neki szállás egy éjszakára, aztán nem tudom, hogy hová lett ez a kis barátja, de ide nem érkezett meg, az biztos. Kedden mentünk bandázni Diana-val és Geri-vel, elnéztünk a kanapészörfösök találkozójára is. Nagyon sokan voltak, de nem igazán bandáztunk másokkal, mivel a belgiumi utunk megszervezésével voltunk elfoglalva. Szerdán megvettük a jegyet, de egy héttel később megyünk, mint ahogy terveztük, mivel így olcsóbb volt a jegy, nekünk meg aztán tök mindegy, hogy mikor megyünk. Szóval megvan a repülőjegyem, már semmi nem tart vissza, novemberben Brüsszelbe megyek!!! Európa Parlament, reszkess, előbb-utóbb nálad fogok dolgozni :) Ja és még milyen jó volt szerdán, egyik kis kolléganőm, (akit eddig nem ismertem, mert GYES-en van a kisbabájával) bejött az irodába, és behozta a 6 hónapos Kalinát. És babáztam egész délután, és úúúújjj de jó volt, egy ilyen icike-picike kis tündért babusgatni. Nagyon nagyon szeretem a kisbabákat. Ő meg pláne jófej volt, mert csak magyarul beszéltem hozzá, és ő visszagagyargott nekem, szóval nagyon kis értelmes babóci. Remélem, hogy anyukája akar még jönni az irodába, mert nekem babáznom kell. Csütörtökön király volt a Magyar Intézetben, persze ott mindig nagyon jó. Először az igazgató bácsinak kellett egy szöveget gépelnem, utána pedig Nelli és Szandra adott munkát. A szokásos havi jelentést kellett csinálni Magyarország felé, utána pedig fénymásoltam egy könyvet, beszélgettem a portás bácsival, után meg Szandrával, bent maradtam vele a munkaideje végéig, jó volt. Pénteken próbáltam előkészülni a szerdai nemzetközi béke napra, összeszedtem a gondolataimat, hogy milyen játékok legyenek, mit csináljunk. Aztán péntek este movie night-ot tartottunk, a film, amit vetítettünk a 10 kérdés a Dalai Lámához volt. Ez egy dokumentumfilm, és bár annyira nem vagyok oda a dokumentumfilmekért, de jó volt, mert olyan nagyon sokat eddig nem tudtam a Dalai Lámáról, meg úgy egyébként Tibet nehézségeiről, hogy mennyi szenvedésen esnek át az emberek, hiszen régen Tibet nagy volt, most meg van India és Kína és a tibetiek csak megtűrt emberek a két ország határán. Azért választottuk ezt a filmet, mert szeptember 21-e a nemzetközi béke napja, és szerettünk volna valami olyat, aminek van némi szociális értéke. Most szombaton munkanap volt, mivel jövő héten hosszú hétvége lesz, így pénteket le kellett dolgozni, meg mondjuk én amúgy is bent lettem volna az irodába, mivel vártuk a felajánlásokat a vasárnapi jótékonysági vásárunkhoz. De végül is jó volt, mert jöttek emberek, így csak kevés időt kellett egyedül lennem. Hét óra után, amikor végzett Laska a munkahelyén átjött ide hozzám, és tök jó volt, és tök sokáig beszélgettünk, és úúúgy szeretem őt. Őt szeretném testvéremnek, meg mondjuk Mónit is Szentesről. Nekem miért nem ilyen testvéreim vannak? Na mindegy, a léngyeg, hogy tök jó volt, és együtt indultunk haza trolbusszal, aztán még integettünk egymásnak az orosz emlékműnél és ő balra, én jobbra hazamentünk. 

Vasárnap volt a jótékonysági bazárunk a nagy parkban. Irodában találkoztunk, összeszedtük a cókmókokat és együtt indultunk a parkba. Nagyon kevés sikert értünk el, az emberek nem nagyon vettek rólunk tudomást. Szóval megállapítottam, hogy a múlt heti hely sokkal jobb volt. Az a baj, hogy ez a park tele van lehetőségekkel, ahol az emberek elszórhatják a pénzüket, és nem érdekli őket a mi kirakatunk. Viszont a múzeum mögötti téren semmi nem volt csak egy hatalmas park, ahol sétálgatnak a családok. Semmi bazár, vagy utcai árus nem volt a környéken, így természetesen hozzánk jöttek. 

Viszont számomra mégis százszor jobb volt a tegnapi nap, azért mert volt ott egy kisfiú, 3 és fél éves, aki a nagymamájával próbált sétálni, de nagyon nehezen ment neki, látszott rajta, hogy testi és szellemi sérülései is vannak, de nagyon kis cuki gyerek volt. Mikor sikerül neki odabotorkálni a homokozóhoz, akkor leültek oda, kb. 4 méterre tőlünk. Gyorsan mondtam a többieknek, hogy remélem, van még autónk (mert kaptunk felajánlásba 4-5 játékautót) és gyorsan meg is vettem egyet neki, és odamentem hozzájuk, akkor már az anyukája is megérkezett, szerencsére ő tudott angolul. Odaadtam a kisembernek az autót, és annyira cuki volt, mondta nekem a vékonyka kis hangján, hogy blagodarja. Mondta az anyukája, hogy a fizikai fogyatékossága miatt egy bentlakásos iskolában van, mint otthon a Pethő intézet, és csak hétvégén lehet itthon, együtt a családjával. Ez de milyen kegyetlen egy élet lehet, hogy három éves korban elszakítanak a családodtól. Persze tudom én azt, hogy az ő érdekében van, azért, hogy egyszer majd, ha nagy lesz tudjon járni. De annyira nagyon sajnáltam ez a kisemberkét. Viszont értelmileg nem olyan sérült, mint ahogyan először hitték, mert nemrég elkezdett beszléni, és ez jó jel, mert így legalább verbális úton tud kommunikálni a világgal, még ha mozogni csak nagyon nehezen tud is. Viszont ami érdekes, hogy végig mosolygott, és annyira édes kisfiú volt. Csak pár szót tudtam neki mondani, és olyan rossz érzés, hogy a gyér bolgár tudásom miatt nem tudtam neki elmondani, amit szerettem volna, úgyhogy már csak miatta is jobban kell tanulnom. Viszont a vele való találkozás óta még erősebben vágyom rá, hogy megvalósítsam azt, amit szeretnék és egy állatterápiás farmot hozzak létre sérült és egészséges gyerekeknek; és nem érdekel, ha senki nem fog az ötletemben támogatni, de meg fogom csinálni, ha addig élek is, és sok gyermekmosolyt fogok a kicsi arcokra varázsolni.