Szeretem az Anyukámat!

Az elmúlt pár napban volt elég időm gondolkozni, mivel a fekvésen kívül semmire nem voltam képes, és sok mindenre rájöttem. Először is, mikor rosszul lettem az volt az első gondolatom, hogy anyukámtól kérek segítséget, mert egyedül voltam, és nem tudtam mi bajom van, és igen, megijedtem, megijedtem nagyon, mert fogalmam nem volt, hogy most mi van. Persze hívhattam volna bárkit itt Szófiában, olyanokat is, akik magyarok, valahogy mégis ösztönösen belülről úgy éreztem, csak az anyukámra van szükségem. Lehet, gyerekesen hangzik, hogy felnőtt fejjel is ha bajom van az anyukám segítségére vágyom, de valahogy nekem ez olyan természetesnek tűnt. Most, hogy nem volt itt, hiányzott nagyon, és bár lehet, hogy bárki eléldegél bárhol, de azért úgy a legjobb, hogy az édesanyánk ott van elérhető távolságban. Anyukámnak sokat köszönhetek, azért vagyok az, aki vagyok, mert ő adott nekem életet, és ő nevelt fel, és minden pont úgy volt jó, ahogy csinálta. Bár sokszor nem értek vele egyed, de mégis el kell ismernem, hogy valamit nagyon jól csinál. Hiszen mindent megadott nekem, amire szükségem volt, és mindent megtanított nekem, amit tudnom kellett. Ezért vagyok most képes egy másik országban, más emberekkel, más közegben is elboldogulni. Azt mindig is tudtam, hogy szeretem az Anyukámat, de otthon nem éreztem, hogy mennyire jó is, hogy van. Eddig mindig csak a magam útját néztem, és soha nem gondoltam bele abba, hogy neki mi rossz, vagy mi jó. Mikor elmentem a főiskolára csak az számított, hogy milyen tök jó lesz, új város, új kalandok, közben pedig őt otthagytam 3 évre. Aztán eljöttem ide, és akkor is csak azt néztem, hogy milyen jó lesz egy év külföldön, csupa kaland és móka, és soha nem gondoltam bele abba, hogy egy anyának milyen nehéz elengednie a gyermekét, legyen az bármilyen idős is. Nagyon nagyon örülök neki, hogy ő az én anyukám, mert számomra ő a legjobb a világon. Sokan megkérdőjelezik azt, amit tesz, hogy miért neveli mások gyerekét. De bárki bármit is mondjon, szerintem valamit mindenképp jól csinál, ha még így 27 éves fejjel is úgy érzem, hogy ha baj van senki másra nincs szükségem, csak rá. Meg rájöttem még valami másra is. Most már nem érzem úgy, hogy fel akarnám fedezni az egész világot, már nem akarok minden áron kilógni az átlag közül, már nem érzem úgy, hogy ezernyi felesleges energiám lenne. Talán azért van, mert itt mindent magamnak kell csinálni. Otthon királylányos életem volt, hiszen anya a fenekem alá rakott mindent. Itt viszont rájöttem arra, hogy a mindennapi élet apró kis dolgai is elegek, hogy lekössem magam, amik mindenkinek olyan természetesek, csak eddig nekem nem kellett ilyesmivel törődnöm. De itt mosnom kell, főznöm, takarítani, bevásárolni, rendet rakni, figyelni a számlákra, meg hogy minden rendben legyen, közben persze minden nap kell idő, hogy bandázzak a többiekkel, és így már nem érzem a folytonos késztetést magamban, hogy valami kalandot keressek. De az is lehet, hogy már öregszem. Nem tudom.