2012. május 5., szombat

ennyi volt, s itt véget ért

Este azt hittem, hogy majd nem fogok tudni aludni, mert az utolsó előtti este szinte végig fent voltam, és eddig mindig úgy volt, ha mentem valahová, akkor az első és utolsó este sosem alszok. Fú, de milyen rossz volt az a gondolat, hogy utoljára alszom ebben az ágyban, utoljára látom a Vitosha hegyet az ablakon kinézve. De mégis olyan jó éjszakám volt még álmodtam is. Most azért olyan jó lenne visszaugrani az időben egy évet, egy hónapot, egy hetet, vagy akár csak pár napot, csak még egy kicsit itt lehessek. Bár azt nem tudom, hogy mi az, amit szeretnék még itt csinálni, csak jó itt lenni, és nehéz valami jót elhagyni. Itt sokkal több kis bandás társam van, mint otthon. Szentes kicsi, és a szentesi életet nem is lehet összehasonlítani egy fővárosi léttel, és egy nagy város nyújtotta lehetőségekkel. Nem csak azok az emberek fognak hiányozni, akiket megszerettem, hanem az egész itteni lét. A város méreteiből adódó nagysága olyan határtalan szabadság érzést nyújt. Most már tök jól tudom, hogy mi merre van, és cikázok a tömegközlekedési eszközök között, és annyira élvezem, mint egy kisgyerek, troli, villamos, metró, busz, ezek mókás dolgok. Otthon egyetlen egy helyi járat van az egész városban, a lakótelep és a város túlsó fele között, de nálunk a bicikli és a két kis lábunk a tömegközlekedési eszköz. Itt szinte minden nap van valami, vagy ha nincs, akkor csinálunk magunknak, mert a lehetőség adott, hogy elmenjünk bárhová, míg otthon van 2-3 olyan kocsma, ahová nem csak a matt részeg öreg bácsik járnak, és az ifjúság gyakorlatilag sehová nem tud menni. Bár az is igaz, hogy nincs is ifjúság, hiszen a főiskolás korosztály elvándorol, mivel ott nem tud tanulni, aztán meg csak egy töredéke megy vissza. Otthon nincsenek olyan bandás társaim, mint itt, és ez a sok lődörgés nagyon fog hiányozni. Mindig volt kivel beszélgetni, ökörködni, nevetgélni, bárcsak örökké tartott volna. De csupán egy év volt, viszont nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult az életem, és eljöttem ide. EVS-nél mókásabb lét nincs a világon. Szerintem nem is számít, hogy hol, mert gondolom, hogy más országokban is hasonló lehet az EVS önkéntesek élete. Viszont az azért vicces, hogy ha arról beszélünk, hogy önkéntesek vagyunk, akkor mindenki azt hiszi, hogy világmegváltó jóság árad belőlünk, és éhezőket mentünk meg, meg gyerekeket tanítunk, meg betegeket gyógyítunk, közben mi csak élvezzük Szófia örömeit. S bár igen nyilván csinálunk valami társadalomra nézve pozitív dolgot, hiszen mondjuk szerveztem mindenféle dolgokat fiataloknak, játszottam árva gyerekekkel, de ez nem munka, ezek mind mókás dolgok, és sokkal inkább egy hosszú nyaralás az egész. S attól, hogy másért teszünk közben valami jót csak ad az értékéhez. Ez az év ennél jobb nem lehetett volna, azt hiszem kipróbáltam sok mindent, találkoztam sok emberrel, tanultam új dolgokat, és nagyon élveztem. Ha változtatni lehetne rajta, akkor talán csak annyit tennék, hogy elmennék Bulgária több részét is felfedezni, de ha így tettem volna, akkor már nem lenne ismeretlen felfedezésre váró rész, ami visszacsábítana, szóval minden jó így, ahogy volt.
Szerintem ez után nem nagyon fogok ide írni, bár ezt még nem tudom. Ha mondjuk rám tör a verselés, akkor talán bepötyögöm, hiszen így legalább megmarad, és más is láthatja, de alapvetően azért kezdtem írni, hogy hírt adjak magamról, amíg hazámtól távol vagyok, vagyis hazatértemet követően eltűnik az ok. Azért még majd írok talán arról, hogy milyen volt újra haza menni, és mindenkivel találkozni, és milyen érzés lesz otthonról Szófiára gondolni. Még fél lábbal itt vagyok, de már szinte nem is, hiszen pár óra múlva Szentesre érek. Ez mondjuk hátránya is a repülésnek, hogy olyan gyorsan megérkezik az ember egyik helyről a másikra, hogy nincs idő gondolkozni azon, hogy mi is történik, mert nem érezzük a távolságot, az utazást. Most jobban szeretném, ha az út két napig tartana, mert addig sem lennék otthon, és akkor még közelebbinek érezném Szófiát.
Még van pár órám az indulásig, addig bemegyek a központba, még utoljára, nem tudom minek, csak valamit csinálnom kell, hogy teljen az idő, vagy legyen már valami. Aztán jön Diana, s némi bandázás után indulunk a reptérre. Fura, hogy most még jövő időben beszélek, és pár óra múlva már minden a múlté. De nem számít, hogy hol leszek, hogy mit csinálok, vagy ki lesz belőlem, mert az emlékek már bennem élnek, s mindenki akit itt megszerettem a lelkem egy csillogó kis részévé vált. S minden alkalommal, amikor rátok gondolok a szememben majd fény ragyog, hiszen szeretlek titeket, és soha nem felejtem el ezt a csodás évet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése