Szia drága kicsi blogom!
Az elmúlt időben elvált egymástól az életünk, de most ez a távolság megszűnt köztünk, és újból veled leszek. Azt hittem, hogy már ennyi volt, és nem beszélünk többet, de mégis a sors úgy intézte, hogy együtt maradjunk. Szóval hogyan is történt ez az egész? Elmesélem, hogy mindenki értse.
Május 5-én délután ültem Szófiában a szobámban Gioro-val és Diana-val, vártunk az időt, hogy induljunk a reptérre, hogy elérjük a hazafelé jövő gépemet. Ekkor úgy gondoltam, hogy még egyszer ránézek az e-mail-ekre, és a facebook-ra, hogy írt-e valaki. S láss csodát levelet kaptam Szandrától, és arról írt, hogy lenne egy lehetőség Bulgáriában a déli parton nyári munkára, s kérdezett, hogy lenne-e hozzá kedvem. Természetesen ugráltam örömömben, hiszen nem sok kedvem volt haza jönni, mert szeretem Bulgáriát, és úgy éreztem, hogy még maradnék pár hónapot. Utána megadta az e-mail címet, hogy hová küldjem ez az önéletrajzom, amire hamarosan választ is kaptam. Beszéltünk skype-on, a főnök bácsival meg telefonon, és múlt héten Budapesten voltam egy munkába állást megelőző tréningen sok más kis leendő munkatársammal. Lesznek idegenvezetők, buszos kísérők, gyermek animátorok, kirándulás vezetők, és én. Megtanultuk használni az idegenvezetői programot, megismertük a leendő munkánkat, tanultunk Bulgáriáról, és persze volt időnk barátkozni, beszélgetni is. Este az emberek egy része hamar lefeküdt, mert mindenki hajnalban kelt, hogy időben felérjen a képzésre. (én is, reggel 4-kor keltem) De ettől függetlenül, azért Juditka este 9-kor nekiindult Budapestnek, mert szerettem volna találkozni Szandrával, már olyan nagyon régen láttam, utoljára októberben Szófiában. Tudjátok, hogy mi volt a legjobb Budapesten? Szandra mondta, hogy az Astoria-nál fog várni a metró megállónál. Úr isten, itt olyan hosszú mozgólépcső volt, hogy én még ilyen nagyon hosszút sosem láttam. Olyan volt, hogy így néztem fel, és nem volt vége. Ááá nagyon király volt. Jól van na, és kisvárosi gyerek vagyok, Szentesen nincsen mozgólépcső, kicsi koromban is annyira szerettem, ha mentünk Budapestre, mert ott lehetett mozgólépcsőzni. Aztán elmentünk egy kis aranyos helyre, ahol egy nagy csomó bolgár fiatal volt, akik pont aznap bandáztak, és hozzájuk csatlakoztunk mi is. Azért fura volt, hogy hazajöttem Bulgáriából, és hirtelen mindenki újra csak bolgárul beszél körülöttem. Aztán szombat reggel enyhén álmosan újra folytattuk a tanulást, majd pedig ebéd után helyzetgyakorlatok voltak, amiket én nagyon szeretek, mert az csak játszás, és aztán jött a 6 oldalas kifejtős esszés vizsga, ami azért annyira nem volt mókás, de hát csak megírtuk. Az változó, hogy ki mikor indul ki, én három kis bandás társammal május 31-én, az este 20:15-ös Wizzair géppel repülők Szófiába, onnan meg majd elkeveredünk valahogy a Napos Partra. Ja igen, azt nem mondtam, én a Napos Parton leszek, de lesz több város is, ahová mennek a kis munkatársaim, a déli partra, északi partra, szóval mindenfelé magyarok lesznek. A többiek döntő többsége még tanul, szóval csak június közepétől augusztus végéig érnek rá, de hát a fő szezon úgy is július-augusztus lesz. Én szeptember végéig leszek kint. Tehát kis barátaim, remélem, hogy minél többen jöttök a bolgár tengerpartra nyaralni, hogy meglátogassátok Juditkát!
Így tehát mégis csak lesz ok arra, hogy folytassam a blog írását, legalább még 4 hónapon keresztül. Jó lesz így Dóri? :)
Ha már így újra belemelegedtem az írásba, akkor viszont van még egy dolog, amiről úgy érzem, hogy írnom kell. Persze az elmúlt majdnem három hétben sok minden történt, amiről írhatnék, de mégis egyet szeretnék kiemelni, mert ezen elgondolkodtam. Miután visszatértem, elmentem a Zeneiskolába, hogy meglátogassam édes drága kis énekes pajtásaimat. Jó volt újra ott lenni, hallgatni őket, beszélgetni velük. Mondták, hogy készülnek az Egyházzenei Találkozóra, és díszítik a termet, mondtam nekik, hogy én is megyek segíteni, mert azok mindig olyan jó órák, mikor a mi kis bandánk együtt csinál valamit. Szombaton sajnos nem tudtam menni, mert Budapesten voltam még a képzésen, de vasárnap reggel 8-kor már ott voltam a központi konyha ajtajában velük. Szóval díszítettük a termet, és van egy kis aranyos énekes pajtásom, aki ezt le szokta vezényelni. Ketten kitalálják a díszletet, aztán ezt együtt megvalósítjuk. Nekik van szépérzékük, és tényleg nagyon jó ötleteik vannak. Nagyon precízen kell dolgozni, mérőszalaggal mérjük ki, hogy a terítő pontosan 20 cm-re lógjon le az asztal széléről, milliméter pontossággal állítottunk be 160 poharat, tányért, szalvétát, kést és villát, majd pedig mérnöki precízséggel lettek elhelyezve a dekorkavicsok. Közben számtalanszor elhangzott, hogy mennyire fontos, hogy ilyen igényesek legyünk, és nem valami műanyag tányérral és pohárral várjunk vendégeket, mert hogy néz már az ki. S ezen komolyan elgondolkodtam. Jó persze, az is igaz, hogy ők nem teljesen az én korosztályom, vagyis mindenki 40 év feletti, s mégis én nagyon jól érzem magam velük, közéjük tartozom. De ilyen esetekben nem tudom teljesen osztani nézeteiket, mert szerintem az összes dísz, amit kirakunk, az csak külsőség. Csak valami, amivel a valóságot álcázni szeretnénk. Hiszen azért valljuk be Szentesen vagyunk, egy isten háta mögötti semmi kis helyen, egyszerű emberekkel, egy nagyon alacsony költségvetésű kórusban. S nyilván Szentes az otthonom, és nagyon nagyon szeretem, de azért nem kell többnek látszani, mint amik valójában vagyunk. Ha én együtt vagyok másokkal, akkor csak az számít, hogy olyan emberekkel legyek, akiket szeretek, akikkel jól érzem magam. S vegyünk egy vacsorát, mint jelen esetben, ekkor számomra két dolog számít: jól érezzem magam azokkal az emberekkel, akikkel eltöltöm az estét, és finom legyen az, amit eszek. Számomra teljesen mindegy, hogy kint a pusztában ülünk a fűben, kézzel eszünk, és eldobhatós pohárból iszunk, szabadon, kötetlenül, és jól érezzük magunkat; vagy éppen egy zárt térben mindenféle díszekkel, kiegészítőkkel, porcelán tányérból, és üveg pohárból iszok. Ezek csak mind mellékes dolgok, és ha valaki nem tudja magát jól érezni műanyag poharak társaságában, akkor én nagyon sajnálom azt az embert. Mert akkor ez azt jeleni, hogy számára a külsőségek a fontosak, és nem a belső értékek. Ha én elmennék valahová, akkor nem számítana, hogy mit és milyen körülmények között adnak, csak az érdekelne, hogy szeretettel fogadnak-e, hogy örülnek-e annak, hogy ott vagyok. S ekkor egy pohár víz, és egy jó kis zsíros deszka a fűben ülve is lehet százszor jobb, mint a kristály pohár, Herendi porcelán, és mindenféle csilli-villi. Szerintem szomorú, hogy mégis nagyon sok ember azt hiszi, hogy ezek a felesleges dolgok szükségesek. Fura lények vagyunk mi, a külsőségek számítanak, nem pedig az, hogy valójában mi rejlik bennünk.
Az elmúlt időben elvált egymástól az életünk, de most ez a távolság megszűnt köztünk, és újból veled leszek. Azt hittem, hogy már ennyi volt, és nem beszélünk többet, de mégis a sors úgy intézte, hogy együtt maradjunk. Szóval hogyan is történt ez az egész? Elmesélem, hogy mindenki értse.
Május 5-én délután ültem Szófiában a szobámban Gioro-val és Diana-val, vártunk az időt, hogy induljunk a reptérre, hogy elérjük a hazafelé jövő gépemet. Ekkor úgy gondoltam, hogy még egyszer ránézek az e-mail-ekre, és a facebook-ra, hogy írt-e valaki. S láss csodát levelet kaptam Szandrától, és arról írt, hogy lenne egy lehetőség Bulgáriában a déli parton nyári munkára, s kérdezett, hogy lenne-e hozzá kedvem. Természetesen ugráltam örömömben, hiszen nem sok kedvem volt haza jönni, mert szeretem Bulgáriát, és úgy éreztem, hogy még maradnék pár hónapot. Utána megadta az e-mail címet, hogy hová küldjem ez az önéletrajzom, amire hamarosan választ is kaptam. Beszéltünk skype-on, a főnök bácsival meg telefonon, és múlt héten Budapesten voltam egy munkába állást megelőző tréningen sok más kis leendő munkatársammal. Lesznek idegenvezetők, buszos kísérők, gyermek animátorok, kirándulás vezetők, és én. Megtanultuk használni az idegenvezetői programot, megismertük a leendő munkánkat, tanultunk Bulgáriáról, és persze volt időnk barátkozni, beszélgetni is. Este az emberek egy része hamar lefeküdt, mert mindenki hajnalban kelt, hogy időben felérjen a képzésre. (én is, reggel 4-kor keltem) De ettől függetlenül, azért Juditka este 9-kor nekiindult Budapestnek, mert szerettem volna találkozni Szandrával, már olyan nagyon régen láttam, utoljára októberben Szófiában. Tudjátok, hogy mi volt a legjobb Budapesten? Szandra mondta, hogy az Astoria-nál fog várni a metró megállónál. Úr isten, itt olyan hosszú mozgólépcső volt, hogy én még ilyen nagyon hosszút sosem láttam. Olyan volt, hogy így néztem fel, és nem volt vége. Ááá nagyon király volt. Jól van na, és kisvárosi gyerek vagyok, Szentesen nincsen mozgólépcső, kicsi koromban is annyira szerettem, ha mentünk Budapestre, mert ott lehetett mozgólépcsőzni. Aztán elmentünk egy kis aranyos helyre, ahol egy nagy csomó bolgár fiatal volt, akik pont aznap bandáztak, és hozzájuk csatlakoztunk mi is. Azért fura volt, hogy hazajöttem Bulgáriából, és hirtelen mindenki újra csak bolgárul beszél körülöttem. Aztán szombat reggel enyhén álmosan újra folytattuk a tanulást, majd pedig ebéd után helyzetgyakorlatok voltak, amiket én nagyon szeretek, mert az csak játszás, és aztán jött a 6 oldalas kifejtős esszés vizsga, ami azért annyira nem volt mókás, de hát csak megírtuk. Az változó, hogy ki mikor indul ki, én három kis bandás társammal május 31-én, az este 20:15-ös Wizzair géppel repülők Szófiába, onnan meg majd elkeveredünk valahogy a Napos Partra. Ja igen, azt nem mondtam, én a Napos Parton leszek, de lesz több város is, ahová mennek a kis munkatársaim, a déli partra, északi partra, szóval mindenfelé magyarok lesznek. A többiek döntő többsége még tanul, szóval csak június közepétől augusztus végéig érnek rá, de hát a fő szezon úgy is július-augusztus lesz. Én szeptember végéig leszek kint. Tehát kis barátaim, remélem, hogy minél többen jöttök a bolgár tengerpartra nyaralni, hogy meglátogassátok Juditkát!
Így tehát mégis csak lesz ok arra, hogy folytassam a blog írását, legalább még 4 hónapon keresztül. Jó lesz így Dóri? :)
Ha már így újra belemelegedtem az írásba, akkor viszont van még egy dolog, amiről úgy érzem, hogy írnom kell. Persze az elmúlt majdnem három hétben sok minden történt, amiről írhatnék, de mégis egyet szeretnék kiemelni, mert ezen elgondolkodtam. Miután visszatértem, elmentem a Zeneiskolába, hogy meglátogassam édes drága kis énekes pajtásaimat. Jó volt újra ott lenni, hallgatni őket, beszélgetni velük. Mondták, hogy készülnek az Egyházzenei Találkozóra, és díszítik a termet, mondtam nekik, hogy én is megyek segíteni, mert azok mindig olyan jó órák, mikor a mi kis bandánk együtt csinál valamit. Szombaton sajnos nem tudtam menni, mert Budapesten voltam még a képzésen, de vasárnap reggel 8-kor már ott voltam a központi konyha ajtajában velük. Szóval díszítettük a termet, és van egy kis aranyos énekes pajtásom, aki ezt le szokta vezényelni. Ketten kitalálják a díszletet, aztán ezt együtt megvalósítjuk. Nekik van szépérzékük, és tényleg nagyon jó ötleteik vannak. Nagyon precízen kell dolgozni, mérőszalaggal mérjük ki, hogy a terítő pontosan 20 cm-re lógjon le az asztal széléről, milliméter pontossággal állítottunk be 160 poharat, tányért, szalvétát, kést és villát, majd pedig mérnöki precízséggel lettek elhelyezve a dekorkavicsok. Közben számtalanszor elhangzott, hogy mennyire fontos, hogy ilyen igényesek legyünk, és nem valami műanyag tányérral és pohárral várjunk vendégeket, mert hogy néz már az ki. S ezen komolyan elgondolkodtam. Jó persze, az is igaz, hogy ők nem teljesen az én korosztályom, vagyis mindenki 40 év feletti, s mégis én nagyon jól érzem magam velük, közéjük tartozom. De ilyen esetekben nem tudom teljesen osztani nézeteiket, mert szerintem az összes dísz, amit kirakunk, az csak külsőség. Csak valami, amivel a valóságot álcázni szeretnénk. Hiszen azért valljuk be Szentesen vagyunk, egy isten háta mögötti semmi kis helyen, egyszerű emberekkel, egy nagyon alacsony költségvetésű kórusban. S nyilván Szentes az otthonom, és nagyon nagyon szeretem, de azért nem kell többnek látszani, mint amik valójában vagyunk. Ha én együtt vagyok másokkal, akkor csak az számít, hogy olyan emberekkel legyek, akiket szeretek, akikkel jól érzem magam. S vegyünk egy vacsorát, mint jelen esetben, ekkor számomra két dolog számít: jól érezzem magam azokkal az emberekkel, akikkel eltöltöm az estét, és finom legyen az, amit eszek. Számomra teljesen mindegy, hogy kint a pusztában ülünk a fűben, kézzel eszünk, és eldobhatós pohárból iszunk, szabadon, kötetlenül, és jól érezzük magunkat; vagy éppen egy zárt térben mindenféle díszekkel, kiegészítőkkel, porcelán tányérból, és üveg pohárból iszok. Ezek csak mind mellékes dolgok, és ha valaki nem tudja magát jól érezni műanyag poharak társaságában, akkor én nagyon sajnálom azt az embert. Mert akkor ez azt jeleni, hogy számára a külsőségek a fontosak, és nem a belső értékek. Ha én elmennék valahová, akkor nem számítana, hogy mit és milyen körülmények között adnak, csak az érdekelne, hogy szeretettel fogadnak-e, hogy örülnek-e annak, hogy ott vagyok. S ekkor egy pohár víz, és egy jó kis zsíros deszka a fűben ülve is lehet százszor jobb, mint a kristály pohár, Herendi porcelán, és mindenféle csilli-villi. Szerintem szomorú, hogy mégis nagyon sok ember azt hiszi, hogy ezek a felesleges dolgok szükségesek. Fura lények vagyunk mi, a külsőségek számítanak, nem pedig az, hogy valójában mi rejlik bennünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése