Azt hiszem úgy is megölelhetünk valakit, hogy többszáz kilóméter távolságban van tőlünk, vagyis tegnap este én így éreztem. Annyira jó volt látni, mikor az e-mail-emre jött egy értesítés, hogy az iwiw-en üzentet kaptam. A szavaknak és a bennük rejlő betűknek csodás erejük van, ha megfelelő sorrendbe rakjuk őket. Az üzeneted mintha itt valósággá vált volna, és tényleg úgy éreztem, hogy egy kicsit itt vagy velem, amitől nagyon jó érzésem támadt. Bár szomorúan olvastam, hogy nem minden úgy alakul, ahogyan szeretnéd, de szavaid számomra mégis egyfajta megnyugvást okoznak. Egyike vagy azon különleges embereknek, akiket nagyon szeretek, mert lelkedben a jóság ereje rejlik. Az ilyen emberekért érdemes élni, az ilyen emberek barátsága ad erőt számra, hogy ne felejtsek el hinni abban, hogy igenis élnek még jó, és önfeláldozó angyalok köztünk. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ezt érzi rajtad, hiszen te is jól tudod, hogy sokan szeretnek téged. Csak ülök melletted, és talán nem is beszélgetünk, de a világ mégis békésebb és nyugodtabb akkor, olyan érzés, mint gyermekként, vagy akár felnőttként is az anyukánk mellé leülni, és tudni azt, hogy semmi nincs a világban ellenünk, hiszen van egy védőbástyánk. Boldog vagyok, hogy kijelenthetem, vannak ilyen barátaim. Barátok, akik még országok távolságán keresztül is áthatolva képesek megölelni engem. Szeretlek Terike!
Kicsit rosszul érzem magam attól, hogy ott hagytam Szentesen mindenkit, és ha kedves leveleket írtok, akkor mindig feltámad bennem az érzés, hogy milyen jó is lenne ott lenni köztetek. De közben olyan fura, hogy egyáltalán nincs honvágyam. Nem érzem azt, hogy haza akarnék menni, vagy itt rossz lenne. Megijedek magamtól is, hogy eltüntek az érzéseim? Vagy én sem tudom, hogy mi van. De talán olyan lehet ez, mint a kisgyermekek ösztönös reakciója. Ha egy kisgyereket elszakítanak a szüleitől, vagy kiszakítják abból a közegből, ahol eddig békésen élt, akkor az első 1-2 hétben a remény élteti, és lankadatlan reménnyel várja az általa hőm imádott személyt. De mivel később sem találkozik vele, ezért általában 3-4 hét elteltével eltemeti, és soha többé nem gondol rá, teljesen törli a memóriáját. Ami valahol egy csodás képessége az agynak, mert így lehetővé teszi a kisbabának, hogy újra boldog legyen. Tudjátok, most úgy érzem, mintha nem is lett volna semmi korábban. Olyan, mintha az egész eddigi életem csak ebből állt volna, hogy itt vagyok. Már ez vált oly nagyon természetessé, és nem tudom, hogy jó, vagy rossz? Mert persze az jó, hogy itt jól érzem magam, de egyszer majd véget ér, és kicsit rémisztő az, hogy ha visszamegyek Magyarországra, akkor sikerül-e majd folytatnom ott úgy az életemet, mintha el sem jöttem volna. S lehet, távol van még, mert még 5 és fél hónapom van itt, de azért fura ezekbe belegondolni. Minden esetre nagyon jó érzés a tudat, hogy a barátaim várnak haza. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése