Devin

Ezen a hétvégén Devinbe utaztunk, ami Bulgária középső, déli részén helyezkedik el. A kis főnökömmel, és a legdrágább kis munkatársammal mentünk. Kora reggel találkoztunk, és a nap kedves sugarainak kíséretében elindultunk, hogy felfedezzük a világot.

Nagyon gyönyörű helyeket láttunk, de olyanokat, amit ha meglátsz, akkor tátva marad a szád, és szóhoz sem jutsz. A hegyek ölelésében, a völgyek alján, valami eszméletlen hegyi tavak vannak csodás környezetben. Fényképeket csináltunk, de mivel Deszi és Geri is olyan volt, mint egy japán turista, akinek mindent dokumentálnia kell, ezért nem éreztem szükségét annak, hogy én is csináljak képeket, majd ideadják ők nekem. Először valami Csakaraka, Csakariku, Csakaraki - vagy valami ehhez hasonló helyen álltunk meg, ami egyszerűen hihetetlen hely. A szerpentin mentén, a semmi, de szó szerint semmi közepén felépítettek egy szállodát, étteremmel. Először még nem is értettük, hogy ki akar ide jönni a világ végére, de aztán megengedték, hogy bemenjünk, és körbe nézzünk. Az udvarról pedig olyan csodás látvány tárult elénk, hogy rögtön megértettük, miért ide építették. Le lehetett menni, és a völgy alján ott volt egy csodaszép hegyi tó, melyben volt egy hosszan elnyúló félsziget, ami maga a hegy része volt. Szóval egyszerűen fantasztikus szép volt.

Elég sok helyen megálltunk, hogy a kis "japán turisták" tudjanak fényképeket készíteni, majd körülbelül 4 óra   autókázás után megérkeztünk Devin városába. Egy kis elkavarodás után megtaláltuk a szállodát, ami egyszerűen csodás. Üvegpadlóból van a bejárat, ami alatt víz fut végig, hófehér kövek, vízesés, szelíd, lágy színek... olyan kedves és barátságos. Ötcsillagos szálloda létére nem törekedett a túlzásokra, első látásra nekem kicsit túlontúl minimál dizájn látszatát keltette. Tágas terek, nyugalom, és precizitás árad a helyből. Bejártuk a szálloda minden részét, fittness, wellness, medence, bár, bowling, étterem. Hát az a bár szuper volt, veszett jó, és hogy még 4 bowling pálya is van, egyszerűen a legjobb. Az ételek nagyon finomak voltak végigettünk mindenféle jót. A szobát tágasak és világosak voltak, bár nekem nem tetszett az, hogy kicsit sokat használják a szürke színt, ami nekem a szomorúsággal egyenlő. Ez volt az egyetlen dolog, amin én személy szerint változtatnék. De az ágyak hatalmasak, több, nem is tudom, hogy aludtam-e már ilyen nagy ágyban. A fürdőszoba pedig egyenesen a képzeletünk csúcsa. Kád is van, és zuhanykabin is, és valami meseszép. Nagyon jó helyen voltam, nagyon jó emberekkel. Igazán hálás vagyok a kis főnökömnek, hogy elvitt engem is.

Visszafelé úton valahogy lassabban telt az idő. Odafelé végig beszélgettük az utat, így az idő is gyorsabban telt. Vissza meg fáradtabbak voltunk talán, és kis kerülőt is tettünk. Borzasztóan meleg volt, ezért Gerivel szenvedtünk a kocsiban. Talán mindig a sofőrnek a legjobb, mert aki vezet az legalább csinál valamit.

Minden esetre csodás út volt, és főleg azért is vártam nagyon, mert Deszivel viszonylag kevés időt töltöttem eddig együtt, így most volt alkalmunk beszélgetni. Valahol egy kicsit mókás volt, hogy eddig mindig csak kosztümben láttam. Egy borzasztóan elegáns, nagyon csinos, mindig bájos, és kedves nőt képzeljetek el, aki egyszerűen maga a tökéletes üzletasszony. Most pedig sportcipőben, játszós ruhában egészen más érzés volt ezt az időt vele tölteni. Nyilván minden kosztümös/öltönyös üzletasszony/üzletember valójában ugyanolyan ember, mint bárki más, de eddig én csak más formában láttam,és örülök, hogy így is volt alkalmam vele lenni. Annak pedig pláne örülök, hogy Geri is ott volt. Ő tutira egy angyal volt előző életében, az egyik legaranyosabb ember az összes közül, akivel valaha is találkoztam.

... nyár van nyár, röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár...

Azt sem tudom pontosan, hogy melyik nap írtam ide utoljára, kicsikét meg vagyok csúszva a blogolással, de ez az egész azért van, mert olyan gyönyörű az idő, hogy minden pillanatot, amit csak lehet kint töltök. Már napok óta durván nyár van, nem pedig tavasz, mert 28-29 fokok vannak, szóval tavasznak én már ezt nem nevezném. 

Hétfőn kaptam levelet Terikétől, hát tisztára fel voltam boldogulva. Azért annyira sok ember nincs a kórusból, akit fontosnak tartok, viszont őket nagyon szeretem, és örülök, ha hallok felőlük. Nagyon régen nem találkoztam vele, ami nagy részben az én hibám, tudom én azt, és nem tudom, hogy abban a pár napban, amit otthon fogok tölteni lesz-e időm, hogy találkozzak vele. De mindenképpen örülnék neki, ha látnám.

Ja, egyébként május 20-án tervezem, hogy haza ruccanok pár napra. Ezt a pár napot tényleg értsétek pár napon, mert egy kézen meg lehet majd számlálni a Magyarországon töltött napjaimat. Viszont mindenképp haza kell ugranom a gyógyszereimért, és persze jó lesz látni a kis tökmagokat, és anyát is. De hát aztán vár a tenger, úgyhogy igen hamara vissza kell jönnöm. Amúgy most is megyek a tengerhez a húsvéti szünetben. Már alig várom. Mondjuk a 8 órás utat nem annyira, amit meg kell tennem odáig, de mivel nem tudom magam teleportálni, így marad az utazás. 

Holnap Devinbe megyünk kirándulni. Na jó, ennek munka része is van, mert szállodákkal és éttermekkel megyünk tárgyalni, de hát a kirándulás az mégis kirándulás. Jó messze van, így jó sok időm lesz beszélgetni a drága kis munkatársaimmal, irtó jó lesz, már alig várom.

Kedden újra voltunk néptánc órán. Most moldvai csángó táncot tanultunk, és veszett jó volt. Először azt hittük, hogy nem nagyon lesz résztvevő, mert volt ott 2 bolgár nő, meg mi ketten Enikővel. De tudtunk, hogy jön még a másik Enikő is, meg Diana barátnőm, akik meg is érkeztek hamarosan. Meg még beesett 3 bolgár lány, így voltunk végül 9-en. Már az elején kiderült, hogy a másik 5 ember halál pancser, és így szétszedtek minket két csoportba. A két Enikő, Diana és én voltunk az ügyes csapat, a másik meg a "te jó ég, de bénák vagytok, de mi nagyon jót mulatunk rajtatok" csapat. Egyesével meg párban is be kellett mutatnunk, hogy mit tanultunk, és veszett jó volt. Jó lépéseket tanultunk, nagyon tetszett. Egyszerűen remek volt.

Tegnap voltunk eco-expo-n. Hát ezt úgy kell elképzelni, hogy volt egy csomó sátor, és voltak környezetvédelmi dolgok, utazási irodák környezetvédelmi területekre szóló utakkal, csupa bio alapanyagból készült furábbnál furább bolgár enni és innivalók, meg információs dolgok zöld témában, WWF, meg ilyenek. Pont jókor voltam ott, mert akkor kezde fellépését egy bolgár asszonykórus népviseletbe öltözve. Szerintem igen mókásak voltak. Képeket sajnos nem csináltam, mert a telefont otthon hagytam jó szokás szerint. Gyakorlatilag semmi képet nem is csináltam mostani szófiai tartózkodásom alatt, mert valahogy soha nincs nálam a magyar telefon, csak a bolgár, ez meg szegény nem nagyon újhullámos, szóval nem tud fényképezni. De mindegy is, az élmények úgy is bennem élnek, nem pedig a képeken. A képek csak azért lennének hasznosak, hogy nektek is meg tudjam mutatni, hogy merre járok, mik történnek itt. De ha nagyon érdekel benneteket, akkor kijöttök, és meglátogattok.

Ma irtó király délután lesz. Diana szervez a nagy parkba délutáni/esti bandázást. Mindenki visz valami játékot (labda, tollas, frizbi, roller...) és addig játszunk, amíg a csillagok nem fényesítik be az égboltot. Már csak pár óra, és mehetek. Még három órát töltött munkában, de abból 1 óra ebédszünet. Aztán isten hozott napsugár. :)

Nekem van a legdrágább munkatársam

Számomra kimondottan csodás érzés minden reggel úgy munkába jönni, hogy tudom, hogy a napom a kis drága munkatársammal történő beszélgetéssel kezdődik. Egyszerűen senkihez nem tudom őt hasonlítani. Igazán értékes az ilyen mindig életvidám munkatárs, bár ő inkább barát, mint egyszerű munkatárs. Egyértelműen tudom, hogy az élet azért vezérelt ide, hogy vele találkozzak, hogy lássam, hogy milyen mindig az élet napos oldalát nézni, és mosollyal az arcon kelni és feküdni. Bár alapvetően nem tartom magam egy zárkózott embernek, de nem vagyok nyitott sem mindenki felé. Inkább úgy mondanám, hogy a csendes megfigyelő vagyok, aki akár szavak nélkül is megismeri a környezetében lévő embereket. Ezután már egyszerűen ki lehet szűrni azt, hogy ki az, akivel érdemes szóba elegyedni, és ki az, aki számomra nem hordoz belső értékeket. Hiába ülünk egy épületben, bár nem egy szobában, de egy irodában a többi kis munkatársammal, csupán 2 van közülük, akivel beszélgetek is. Nem mondom azt, hogy a másik kettővel nem beszélek, de beszélgetni csak arra érdemes emberrel szoktam. Gerivel olyan, mintha mindig is ismertük egymást. Fura ám az, ha egy olyan emberrel találkozol, aki lélekben, gondolkodásmódban, világlátásban egy az egyben olyan, mint te vagy. Egyrészt nagyon hasonló életutat jártunk be, de mégis sok mindenben nagyon különbözőt. Ugyanakkor valahogyan a minket ért hatások következtében ugyanúgy látunk dolgokat, ugyanazok a témák érdekelnek bennünket, és ugyanolyan véleménnyel vagyunk az életről. 

Mindig meglepetéseket hordoz az élet, és tényleg soha nem lehet tudni, hogy mikor találkozunk egy olyan emberrel, aki meghatározó eleme lesz az életünknek. Sajnos mostanában nem Gerivel ülök egy irodában, mert egy másik munkatársam csendre vágyott, és ő költözött le ide, a főnöki irodába, így el lettünk szeparálva, ami mindkettőnket igen rosszul érintett. Viszont mivel a kis kolléga egy órával később kezd, mint mi, ezért minden reggel van egy óránk, amikor újra egymás mellett ülhetünk, és megbeszélhetjük az életünk fontos eseményeit. Számomra ezek a reggeli egy órák a legcsodásabb részei a napnak. Mert tényleg nem az számít, hogy mennyi időt töltünk el valakivel, hanem az, hogy az eltöltött időt milyen minőségben töltjük el. 

Amikor megkérdeznek, hogy mit szeretek a legjobban csinálni, akkor sokan meglepődnek a válaszomon, ugyanis számomra a legértékesebb az, hogy valaki az idejét adja nekem, és kiülünk egy parkba, ahol napfényben, madárcsicsergés mellett beszélgethetünk. Nagyon szeretek beszélgetni, de csak meghatározott emberekkel. Egyébként az emberek nagytöbbsége szótlan és visszahúzódó embernek lát. Ami egyrészről igaz, mert magamban megalkotok egy véleményt az emberekről, és akit nem tartok sokra, azzal nem fogok beszélgetni, azok az emberek soha de soha nem fognak megismerni. Szerintem ez így van jól. Nem hiszem, hogy minden emberrel jóban kéne lenni. Nyilván mindannyian különbözőek vagyunk, és nem láthatunk mindenkit ugyanolyan szimpatikusnak. Ez így van jól.

Szeretem a kis munkatársamat, a legjobb emberek egyike!

Most hirtelen egy más témába kanyarodok, mert éjszaka végig álmondtam. Gyakran szoktam álmodni, de nem szoktam csak egy vagy két álmomra emlékezni, és nem szoktak nagyon hosszúak lenni. Hajnalban felébredtem 3:45-kor és két álmomra is tisztán emlékeztem, aztán egy jó darabig fent voltam, majd reggel a telefon ébresztőjére ébredtem fel, ami egy újabb álmomat szakította félbe.

Sajnos az elsőt már elfelejtettem, pedig hajnalban még tudtam, hogy mi volt az. Le kellett volna írnom, de már mindegy.

- A második álmom: Haza költöztem Bulgáriából, és természetesen első utaim egyike a zeneiskolába vezetett, hogy újra találkozzak az általam annyira szeretett énekes pajtásaimmal. Először a tenor helyén lévő utolsó sorba ültem le, ahol Vidovics Zsóka nénivel beszélgettem. Utána oda jött a karnagy bácsi is, és megkérdeztem tőle, hogy jöhetek-e újra énekelni. Ekkor ő azt mondta, hogy jöhetek, de meg kell várni az altosokat, mert lehet, hogy már nincsen hely. Itt már gyanakodhattam volna, hogy ez csak egy álom, mert eléggé fura az, hogy egy karmester nem tudja, hogy kik vannak a kórusában. Na utána megérkezett Terike, Erika és Ági, és mondták, hogy nekem már sajnos nincsen helyem, mert új tagokat vettek fel. A helyemen a Barátok köztből a Timike ül, és mögöttem is volt egy új emberke, egy adóellenőr fickó, aki öltönyben, nyakkendőben volt. Hogyan lehetne egy női szólamban egy férfi? Na hát álomban még ez sem volt gyanús. Utána azt mondták, hogy leghamarabb fél év múlva jöhetek, ha már Timike helyzete stabilizálódott. Na ezt már nem nagyon értettem, hogy mit jelent, de ekkor hirtelen fel is ébredtem.

- A harmadik álmom: Itt voltam Bulgáriában, volt benne valami utazás valahová vonattal. Valakinek vagy valakiknek meséltem, hogy én már láttam a Jégkorszak 5. részét. Utána meg megnéztük a 6. részét is. Aztán találkoztam magyar emberekkel - vagy az is lehet, hogy Magyarországra utaztam, ebben nem vagyok biztos. Nem tudom, hogy kik voltak ott, de az álmomban ők a barátaim voltak. Büszkén meséltem nekik, hogy én már láttam az 5. és 6. részt is, míg ők nem is tudtak róla, hogy létezik. Azt hitték, hogy nem mondok igazat. De aztán valaki szólt, hogy tényleg, már a 7. részt készítik, csak Magyarországon még nem volt látható az előző két rész sem.

Jó lenne tudni az álmaink jelentését, de ahhoz nincs kedvem, hogy álmoskönyvet bogarásszak, meg őszintén szólva nem is hiszek feltétel nélkül benne. Egyszer elkezdtem még kollégista koromban azt csinálni, hogy minden reggel egy kis füzetben leírtam, hogy mit álmodtam előző éjszaka. Talán ennek akkor lenne értelme, ha valaki egész életében leírná az álmait, és közben részletes naplót is vezetne. Aztán halála után össze lehetne vetni az álmokat az életével, és lehet, hogy lennének érdekes kapcsolatok.

külföldön dolgozni

Ma egy igen érdekes cikket olvastam egy olyan magyar fiatalemberről, aki otthagyta Magyarországot, hogy több pént keressen; és folyamatosan dilemmázik azon, hogy haza menjen-e a családjához, akik egy évben egyszer látják. Vagy maradjon távol az otthonától, családjától, de így jó anyagi feltételeket biztosítva nekik.

Úgy gondolom, hogy minden egyes ember, aki hosszabb távra otthagyja a szülőhazáját, és messze költözik mindenkitől és mindentől, ami eddig az életét jelentette, az elgondolkozik azon, hogy vajon tényleg jó-e az a döntés, amit hozott. Az biztos, hogy ha gyerekem lenne, akkor soha nem hagynám ott semmi és senki miatt. A fent említett úriembernek van egy fia, felesége, szülei, nagyszülei. Közben távolléte alatt meghalt az édesanyja, akitől nem tudott elbúcsúzni. Igen, valóban nem egyszerű néha a saját döntéseink következtében keletkezett érzéseket kezelni. Viszont ő csak és kizárólag a pénz miatt ment el. Szerintem nincs az a pénz, vagyon, ami felérhet mások szeretetével. Ezért egyáltalán nem értek egyet azokkal az emberekkel, akik csak azért mennek el külföldre, hogy a családjuknak jobb megélhetési feltételeket szerezzenek. Soha de soha nem fogják visszakapni azokat a hosszú éveket, amiket a gyerekeiktől távol töltöttek értéktelen dolog miatt. Egy gyereknek szeretetre van szüksége, és törődésre. Túl fogja élni, ha nincsen márkáés ruhája, ha nem jár étterembe, ha nem mennek el nyaralni, ha nem autóval hordják iskolába... sőt, úgy gondolom, hogy azok a gyerekek, akik nehezebb körülmények között nőnek fel, azok talpraesettebbek, ügyesebbek, kreatívabbak lesznek. Egy gyereknek nem pénzre van szüksége, ezt semmiképp sem tartom jó útnak. 

Nyilván mosr rögtön nekem szegezhetnétek a kérdést, hogy "de te is külföldön vagy, akkor most hogy is van ez?". Véleményem szerint az én helyzetem össze sem hasonlítható azokéval, akik a pénz miatt mennek el. Kezdjük azzal, hogy az első egy évben önkéntesként dolgoztam, vagyis fizetés nélkül dolgoztam azért, hogy másnak jó legyen. Na jó, nem akarok mártírkodni, mert számomra ez fantasztikus élmény volt. Tehát a tapasztalat, élmény, barátok és érzések megfizethetetlenek. Bár pénzem nem volt, viszont számomra sokkal értékesebb az, amit kaptam az élettől. Az már más kérdés, hogy utána még itt maradtam, de ugyanakkor meg kell említenem, hogy ekkor sem a pénz vezérelt. Számomra a tengerpart egy mesebeli hely, ahová ha munkát ajánlanak, azonnal indulok, országtól függetlenül. Ekkor is az érzés, és az élmény miatt mentem. Aztán visszajöttem Szófiába, mert nem szerettem volna Bulgáriától távol maradni. Annyira mások az emberek, annyira jó itt minden. S, hogy a következő nyári szezonra is lehetőséget kaptam a tengernél, az egyszerűen fantasztikus. Ha bármikor hazamegyek Bulgáriából, üres zsebbel fogom megtenni. De én ezt nem bánom, mert a lelkem viszont nagyon gazdag. A pénz nem egy olyan dolog, ami örökké velünk marad, számomra értéktelen. Azonban a tapasztalatomat, tudásomat, érzéseimet senki el nem veheti.

Ha lenne rá mód, akkor előírnám törvényként azt, hogy mindenki töltsön el minimum 1 évet távol a hazájától, távol a családjától, barátaitól, ismerőseitől. Lehetőleg egy olyan helyen, ahol nem beszéli az adott ország nyelvét, ahol nincsenek kapcsolatai, ahol nem ismer semmit és senkit. Ebben az esetben az emberek megtanulnák azt, hogy hogyan legyenek toleránsak másokkal, megtanulnák elfogadni a különbségeket, és rá lennének arra kényszerülve, hogy másokhoz alakalmazkodjanak, hiszen ők lesznek az idegenek. Nem lenne ennyi anyámasszony katonája, aki otthon ül, mert még a széltől is fél. Önállóak és hatékonyabbak lennének az emberek. Ahogy valaki befejezi a tanulámányait, és köteleznék mindenkit arra, hogy költözzön el. Megtanulnák értékelni az emberek a saját hazájukat, a szokásokat, a múltat. Aztán persze menjen vissza mindenki a saját kis helyére, és növelje tudásával a hazája gazdaságát.

Számomra abszolút érthetetlen, hogy az emberek 95%-a a pénzért dolgozik. Sajnálom őket, soha nem fogják megérteni, hogy valóban mi is az élet.

télből a nyárba

Hatalmas változások mennek végbe az időjárásban. Múlt hét elején még hűvös volt, és kabátban jártam reggelente dolgozni. Majd a hét második felére az idő egyre jobbra fordult, és már a kabátot reggel is otthon lehetett hagyni. Aztán a hétvégén hirtelen annyira jó idő, és szikrázó napsütés lett, hogy pólóban és rövidnadrágban voltunk, sőt még le is égett az arcunk. Ma reggel pedig ismét hűvöskés volt, 9 fok, így újra elő kellett venni a kabátot. Elvileg még két napig van lehülés, eső, borongós idő, de utána újra itt az igazi tavasz, ami igazán jó, hiszen a következő hétvégén újra 20 fok fölött lesz a hőmérő higanyszála, vagyis lehet hegyet mászni.

Ez a hétvége igencsak jóra sikerült. Bár szombaton kicist felhős volt az ég, de jó idő volt, meleg volt, amikor már csak póló kell, ezért elmentem kirándulni egyet, de azért nem túl messze, csak megnéztem a városnak egy olyan részét, amit nem igazán ismerek. Utána jöttek hozzám a kis magyar önkéntes barátaim, majd együtt mentünk el a couch surfing monthly meeting-re, ahol még számos másik barátommal találkoztunk. 5-en voltunk magyarok, de egy csomó bolgár barátom/ismerősöm is eljött. Összesen kb. 30-40 ember lehetett. Volt spanyol, lengyel, francia, kóreai, litván, magyar, bolgár... szóval voltunk sokfélék. Kb. egy órát beszélgettem egy litván sráccal, aki már pénteken megkért, hogy majd vigyem körbe a városban, mert most jár itt először, szóval vele beszélgettem kicsit, és megbeszéltük, hogy vasárnap délelőtt megmutatom neki a látnivalókat. Azért mókás, hogy idegenként én tartok másoknak idegenvezetést :) De egyébként Enikővel és Tamással töltöttem időm nagy részét. Nagyon jót beszélgettünk, olyan volt, mintha mindenkiből kifogyhatatlan történetáradat kezdett volna felszínre törni. Éjfélkor már az összes ember haza ment, és már csak mi hárman maradtunk. Ja, egyébként egy ír golf kocsmában voltunk. Aztán már 1 óra lett, és nekünk már nagyon úgy tűnt, hogy lassan be akarnak zárni,mert már az összes pincér csak a pultot támasztotta, de nem szóltak nekünk, hogy "helló, kívül tágasabb" szóval mi maradtunk, de végül 1 órakor úgy döntöttünk, hogy inkább eljövünk onnan. 

Persze vasárnap reggel igen kellemetlenül érintett az érzés, hogy fel kell kelnem, mert az újdonsült kis litván ismerősömet körbe kell vezetnem a városban. De hát ilyen rendes vagyok :P és segítek másokon. Mivel több, mint 3 óra sétálás, és beszélgetés után kezdtem unni a társaságát, ráadásul rémes angol tudással rendelkezett, és felét nem is lehetett érteni annak, amit mondani akart, ezért mondtam neki, hogy nekem most már dolgom van - ami nem volt teljesen igaz, de már nem volt kedvem több időt városnézéssel tölteni. Szóval fél 1 után mondtam neki, hogy szevasz, menjél dolgodra, és leheveredtem az NDK melletti park egyik padjára, mert kicsit elfáradtam. Alig telt el pár perc, és csatlakozott hozzám Enikő is. Együtt ebédeltünk, megetettük a galambokat, elmentünk a nagy parkba, rollereztünk, sétálgattunk, beszélgettünk, és nagyon jó volt a fél napot egy magyar társaságában tölteni, és csak magyarul beszélni.

képek

Kedden tánc után gyorsan csináltunk egy képek a kis oktatóinkkal. Bal oldalt felül van a tánctanár srác, mellette Enikő - aki a EVS egy színházas társulatnál, aztán Tamás - ő itt dolgozik Szófiában, a tánctanár csaj, lent pedig szintén Enikő - EVS önkéntes és én. :)

Két héttel ezelőtt, amikor itt volt Petra, elmentünk a SMART szervezet tréningjére. Szerintem mókás volt.

Vettem egy újabb kocka csodát: 

És ilyen szép kis kagylókat kaptam a lakótársamtól, aki Malajziában volt:

Csárdás - avagy beszélj megállás nélkül magyarul

A kedd esténk igen jóra sikerült. Először a Magyar Intézetben kezdődött, ahol is két kis bolgár tánctanár magyar tánc oktatására adta a fejét, és mi úgy gondoltuk, hogy ez nekünk mindenképp kell, mert jó poén. Enikővel megbeszéltük, hogy megyünk, és eljött a másik Enikő is, ott volta a bolgár barátnőm Diana, és hogy növeljük a magyarok halmazát, jött Tamás is, aki az újdonsült Szófiában élő magyar kis barátunk. Már 3 éve itt él, és nem is találkoztunk eddig. Na meg persze ott volt Györgyi is, és hogy még szebb legyen minden itt van a lánya és a kisunokája is, szóval egész nagy magyar nyelvű csapat verődött össze. Kicsi Szotyi tisztára megnőtt, már egyáltalán nem kisbaba, szinte már komoly kisember így kétévesen. Annyira nagyon szép gyerek, egyszerűen tökéletes. 

Azt nem állítanám, hogy maga a táncóra nagyon jó lett volna, mert borzasztó gyorsan haladtunk. Alapvetően nem tartom magam kétballábas embernek, hiszen én magam is tanítottam táncot, persze más stílust, de akkor is. Viszont itt bele kaptunk ebbe, bele kaptunk abba, 2-2 percig csináltunk egy lépéssort, majd valami teljesen újra tértünk át. Nem én vagyok az egyetlen, aki semmit nem tudna előadni a tanult lépésekből. Szerintem valamit sürgősen módosítaniuk kéne az oktatási módjukon, mert ebből aztán nem leszünk táncbajnokok. Na de számunkra nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy jól érezzük magunkat, és hát az igencsak megvolt, mert kb végigröhögcséltük az egészet. Annyira jó volt, mi magyarok belőttünk magunknak egy sarkot, és ott teljesen jól elvoltunk magunkban. 

Aki nem él külföldön, az nem tudja, hogy mennyire értékes az anyanyelvünk. Már 2 éve szinte csak angolul beszélek, ezért semmi nehézséget nem okoz, egy pillanatig nem kell gondolkoznom azon, hogy mit mondjak, annyira egyszerűen és természetesen jön az angol nyelv is mint a magyar, számomra nincs túl sok különbség már a kettő között. Ugyanakkor anyanyelven beszélni az egy olyan megnyugtató boldogság a léleknek, amit szerintem csak külföldön lehet megélni. Olyan természetesnek tartjuk azt, hogy beszélünk, az emberek körülöttünk megértenek bennünet, és mi is megértünk mindenkit. Pedig ez csupán a Föld egy kicsiny területén érvényes, hiszen kilépve az országból már nem sokat érünk el az anyanyelvünkkel. Ezért számomra fontos és értékes minden egyes szó, amit magyarul beszélhetek itt. S bár elég gyakran találkozok magyarokkal, de mivel általában bolgárok is vannak velünk, ezért velük is csak angolul beszélgetünk. Szeretem a magyar nyelvet, s az elmúlt évek alatt a magyar nyelv értéke igen csak felértékelődött számomra.

Miután kiugráltuk magunkat, úgy éreztük, hogy nekünk mennünk kell valahová annak örömére, hogy nagy magyar egymásra találás történt. Elindultunk hatan, és az egyetem mellett belőttünk magunknak egy helyet, ahol ehetünk, ihatunk és beszélgethetünk. Később csatlakozott hozzánk Gabi is, akit szegényt rossz címre irányítottunk, mert Diana más utcanevet mondott, de azért a végén csak sikerült egymásra találni. Ott voltunk egészen addig, amíg egyszer csak szóltak, hogy tágasabb kint, mert zárnak. Jó volt, mert a végén már csak 4-en magyarok maradtunk, és mindenkiből csak folyt a szó magyarul. :) Aztán egy kis éjszakai séta után mindenki hazafelé vette az utat. Olyan jó érzéssel mentem lefeküdni. A magyar nyelv és a magyar emberek teljes mértékben boldoggá tették a napomat. 

Soha nem fogsz megismerni

Ez vagyok, és vállalom,

Nincsen teher vállamon.

Sosem voltam feltörő,

Kis faluból felnövő,

Másokon átgázoló,

Irányító elnyomó.

Szabad lelkem elsuhan,

Árkon-bokron át iran.

E világban nem élek,

Álmaim közt mesélek.

Csillagokkal szárnyalok,

Fellegen megágyazok.

Kedvem tarja nevetek,

Vagy a fűben heverek.

Nem vethetnek engem zárba,

Nem köthetnek egy rabláncra.

Szabadságom végtelen,

Öröm benne lételem.

Országhatár nem szab gátat,

Meghódítok minden tájat.

Anyaföldnek minden cseppje

Szeretet az én szívembe'.

Napsütés és égi könnyek

Könnyen mennek, könnyen jönnek.

Mondhatod, hogy álmodó,

Fura vagyok, lázadó.

Semmivel nem törődő,

Kalandozó kis költő,

Kinek álma végtelen,

Elérni ezt képtelen.

Lenézhetsz, és megvethetsz,

De soha meg nem ismerhetsz.

Elhagyhatsz és megbánthatsz,

De szomorúnak nem láthatsz.

Mindenem elveheted,

De lelkem velem temeted.

Kérdezz meg, és felelek.

Kérdéseid remekek.

Kérj tőlem és adok neked,

Sosem mondanék rá nemet.

Szólj, ha kellek, s ott vagyok.

Hozzád nyomban indulok.

De ne ítélj, míg nem ismersz!

Hozzám szólni nem is mersz.

Véleményt alkotni róalm

Nem lehet csupán egy szóban.

Nem tudhatod, hogy ki vagyok,

E világban miért lakok.

Talán meg nem szólalok,

Hangomat tán nem hallod.

De ne a szemeddel nézz kérlek!

Lelked hallja én mesémet!

Ne megértsd, hogy ki vagyok,

Érezd azt, mit adhatok.

Lásd bennem, mit nem lát senki!

Gyere velem útra kelni!

Egyedül ne kelljen menni,

Tudjak valakinek hinni.

Szárnyra kelni, messze szállni,

Boldogságban térdig járni.

A csodák világában jártam

A felnőtt emberek nagytöbbsége meg van győződve arról, hogy csak azok a dolgok léteznek, amiket a saját szemünkkel látunk. Ha viszont minden dolog létezik, amit látunk, akkor egy varázslattal teli világban élünk ám.

Tegnap este olyan élményben volt részem, melyben még soha sem ezelőtt, és ezért nagyon hálás vagyok Rossinak, aki elvitt engem a bűvész show-ra. Egymást követték az ügyesebbnél ügyesebb bűvészek, művészek, és én csak ámultam és bámultam, mert az agyammal egyszerűen felfoghatatlan volt, ami ott zajott csupán pár méterrel a szemem előtt.

Bűvészekkel korábban csak cirkuszokban találkoztam, ott viszonylag rövid műsort adnak elő, és igen hasonló trükkökkel. A tévében persze láttam már számos bűvész műsorát, s bár a képernyő előtt ülve is el tudja varázsolni az ember a sok csoda, és érthetetlen dolog, de össze sem hasonlítható azzal az élménnyel, amit az élő adás varázsa ad.

Egyszerűen hihetetlen volt, ahogy az asztal felemelkedett a levegőbe, és nem volt madzag, meg semmi sem, az az asztal mégis ott lebegett, és táncolt a semmiben. A galambok a semmiből jöttek elő, és a semmibe tűntek el. Papírvirág repkedett, tűz gyulladt a semmiből, a kendőkből esernyők váltak, és végtelennek tűnő csoda vett körül. Egy régi rádió egyik pillanatról a másikra tűnt el a semmiben, emberek és tárgyak változtak át, és annyira elragadott ez az egész. Mindig is hittem a csodákban, a varázslatban, és ilyenkor jó egy kis megerősítés abban, hogy a lehetetlen dolgok is csak úgy megtörténhetnek.

Szerintem nagyon sok felnőttnek szüksége lenne arra, hogy időről időre lásson ilyen előadásokat, hogy újra érezzék, hogy milyen jó is volt még kisgyerekként, amikor még a tárgyi világunk nem szabott semmi határt, és képzeletünkben minden lehetséges volt. 

múlt és jövő

Az élet igen érdekes dolgokat és helyzeteket teremt. Néha elvesz tőlünk valamit, vagy valakit; majd ad valami mást, valaki mást. Sőt, olyan is előfordul, hogy elvesz tőlünk valakit, majd visszakapjuk azt a személyt később, talán évtizedekkel később. Annyira örülök neki, hogy a gyermekkorom egy szereplője, most újra része lehet az életemnek. S bár most még igen távol vagyunk egymástól, de ha októberben haza megyek, akkor már semmi nem állíthat meg abban, hogy újra találkozzak vele, akkor már csak kevesebb, mint 200 kilométer lesz köztünk. Érdekes számomra azt megélni, hogy mennyire fontos lehet egy szeretett személytől érkző levél. Pár sor, a szavak halmaza milyen boldogságot okoz. Szeretném, ha gyorsan telne az idő, szeretném, hogy újra láthassam. Bár az is biztos, hogy már nem ismerjük egymást, talán soha nem is ismertük, hiszen az ember minden nap változik, és soha nem lesz az, aki régen volt. Nagyon nagyon hosszú idő telt el, de egy családi köteléket nem szakíthat meg sem idő, sem távolság. 

Sajnálom, hogy vannak olyan unokatestvéreim, akikkel semmilyen kapcsolatom sincs. Fura ez a család kérdés is. Hiszen számomra a legközelebbi családot olyan emberek jelentik, akik valójában nem is testvéreim, akikkel nem állok rokonságban. Viszont számos olyan rokonom van, akikkel meg talán nem is találkoztam soha. Ugyanakkor ha más oldalról nézzük az egészet, akkor az itt élő összes ember egy családba tartozik, mind egyek vagyunk; és ha innen nézzük a dolgot, akkor bárkit tekinthetünk családunknak. 

Az élet annyira változó, és benne mi magunk is. Tudom, hogy biológiailag alapvetően 7 évenként megújul az összes sejtünk, de nem gondolnám, hogy a fizikai testünk sokban befolyásolná a gondolkodásmódunkat, a viselkedésünket, az életfelfogásunkat. Nyilván a fizikai állapotunk hatással van a lelki életünkre is. Ez természetes, hiszen egy beteg ember, nem feltétlenül tudja úgy élvezni az életet, mint egy egészséges. De alapvetően mégis csak a bennünk lakozó lélek határozza meg azt, hogy kik is vagyunk valójában. Nem tudom, hogy az élet egyes eseményeit mi vonzzuk be, és ezért történnek velünk dolgok? Vagy pedig eleve követünk egy életutat, akár tudtunkon kívül is? Minden esetre kimondottan foglalkoztat ez a téma. 

Pár nappal ezelőtt volt egy deja vue érzésem itt az irodában, miközben dolgoztam. Ez vajon csak az agyunk furfangos játéka velünk, vagy már tényleg átéltük az adott pillanatot? Alapvetően én úgy gondolom, hogy az élet egy végtelen folyamat, ami nem tudom, hogy mikor kezdődött, nem tudom, hogy mikor lesz vége, de az biztos, hogy nem az itteni születésemmel kezdődött, és az is biztos, hogy nem a halálommal fog véget érni. Jó, tegyük fel, ez így van, és már éltem korábban. De akkor is felmerül bennem a kérdés, hogy hogyan élhettem volna meg ugyanazt a pillanatot, hiszen évtizedekkel ezelőtt nem volt még számítógép, így nem ülhettem ugyanígy itt a kis munkatársammal szemben. S akkor mégis csak különböző tér-idő kontinuumok léteznek? Miért pont itt vagyok? És miért pont most? - Nyilván ezekre a kérdésekre nem tudok választ találni, minthogy senki más nem talál rá választ. De bármi is legyen az ok, számomra van célja és értelme az életnek. Szeretnék annyit tanulni, amennyit csak lehet. - Ezen nem formális oktatást értek, hanem inkább élményt, élettapasztalatot. Adott korlátok között élünk, a Föld nevű bolygón, de ugyanakkor mégis szinte végtelen lehetőségek tárulnak elénk, és csak mi magunk vagyunk, akik megrajzolják a határokat. Gyakorlatilag bármit megtehetnünk az életben. Persze bármit szeretnénk elérni, ahhoz tenni is kell valamit. Van ami kevesebb, van ami több nehézséggel jár. De az biztos, hogy soha egyetlen probléma sem azért tárul elénk, hogy megnehezítse az életünket, hanem azért, hogy az adott helyzetből tanuljunk. Valószínűleg erre a tapasztalatra szükségünk lesz még később. 

Csodás ez az emberi élet a sok rejtelemmel, és kérdéssel. S azt hiszem, hogy minden egyes kérdésre bennünk van a válasz, és pont a saját tudatunk az, ami gátol bennünket abban, hogy megtudjuk a válaszokat. Jó lenne ha emlékeznék arra, hogy mi volt korábban, és majd ha már nem itt leszek, akkor szeretném azt, hogy ne felejtsem el mindazt, amit most tudok. Bár jobban belegondolva az egyes eseményekkel kapcsolatos előérzeteink talán mind valamilyen múltbéli tapasztalatból származnak. De bármi is legyen előttünk, már alig várom. Minden nap valami új, valami új lecke, élmény, kihívás. Remélem, hogy továbbra is oly kegyes lesz hozzám a sors, hogy nem kell majd egy iroda négy fala közé bezárva élnem majd az életemet, és lehetőségem lesz minél több embert, helyet megismerni. Nem nagyon értem én azokat az embereket, akik soha nem keresnek kalandot, akik soha nem változtatnak az életükön, hosszú évtizedeken keresztül egy helyen dolgoznak, és onnan is mennek nyugdíjba. Annyira sokan észre sem veszik a körülöttük lévő világot, pedig mennyire jó hely!