külföldön dolgozni

Ma egy igen érdekes cikket olvastam egy olyan magyar fiatalemberről, aki otthagyta Magyarországot, hogy több pént keressen; és folyamatosan dilemmázik azon, hogy haza menjen-e a családjához, akik egy évben egyszer látják. Vagy maradjon távol az otthonától, családjától, de így jó anyagi feltételeket biztosítva nekik.

Úgy gondolom, hogy minden egyes ember, aki hosszabb távra otthagyja a szülőhazáját, és messze költözik mindenkitől és mindentől, ami eddig az életét jelentette, az elgondolkozik azon, hogy vajon tényleg jó-e az a döntés, amit hozott. Az biztos, hogy ha gyerekem lenne, akkor soha nem hagynám ott semmi és senki miatt. A fent említett úriembernek van egy fia, felesége, szülei, nagyszülei. Közben távolléte alatt meghalt az édesanyja, akitől nem tudott elbúcsúzni. Igen, valóban nem egyszerű néha a saját döntéseink következtében keletkezett érzéseket kezelni. Viszont ő csak és kizárólag a pénz miatt ment el. Szerintem nincs az a pénz, vagyon, ami felérhet mások szeretetével. Ezért egyáltalán nem értek egyet azokkal az emberekkel, akik csak azért mennek el külföldre, hogy a családjuknak jobb megélhetési feltételeket szerezzenek. Soha de soha nem fogják visszakapni azokat a hosszú éveket, amiket a gyerekeiktől távol töltöttek értéktelen dolog miatt. Egy gyereknek szeretetre van szüksége, és törődésre. Túl fogja élni, ha nincsen márkáés ruhája, ha nem jár étterembe, ha nem mennek el nyaralni, ha nem autóval hordják iskolába... sőt, úgy gondolom, hogy azok a gyerekek, akik nehezebb körülmények között nőnek fel, azok talpraesettebbek, ügyesebbek, kreatívabbak lesznek. Egy gyereknek nem pénzre van szüksége, ezt semmiképp sem tartom jó útnak. 

Nyilván mosr rögtön nekem szegezhetnétek a kérdést, hogy "de te is külföldön vagy, akkor most hogy is van ez?". Véleményem szerint az én helyzetem össze sem hasonlítható azokéval, akik a pénz miatt mennek el. Kezdjük azzal, hogy az első egy évben önkéntesként dolgoztam, vagyis fizetés nélkül dolgoztam azért, hogy másnak jó legyen. Na jó, nem akarok mártírkodni, mert számomra ez fantasztikus élmény volt. Tehát a tapasztalat, élmény, barátok és érzések megfizethetetlenek. Bár pénzem nem volt, viszont számomra sokkal értékesebb az, amit kaptam az élettől. Az már más kérdés, hogy utána még itt maradtam, de ugyanakkor meg kell említenem, hogy ekkor sem a pénz vezérelt. Számomra a tengerpart egy mesebeli hely, ahová ha munkát ajánlanak, azonnal indulok, országtól függetlenül. Ekkor is az érzés, és az élmény miatt mentem. Aztán visszajöttem Szófiába, mert nem szerettem volna Bulgáriától távol maradni. Annyira mások az emberek, annyira jó itt minden. S, hogy a következő nyári szezonra is lehetőséget kaptam a tengernél, az egyszerűen fantasztikus. Ha bármikor hazamegyek Bulgáriából, üres zsebbel fogom megtenni. De én ezt nem bánom, mert a lelkem viszont nagyon gazdag. A pénz nem egy olyan dolog, ami örökké velünk marad, számomra értéktelen. Azonban a tapasztalatomat, tudásomat, érzéseimet senki el nem veheti.

Ha lenne rá mód, akkor előírnám törvényként azt, hogy mindenki töltsön el minimum 1 évet távol a hazájától, távol a családjától, barátaitól, ismerőseitől. Lehetőleg egy olyan helyen, ahol nem beszéli az adott ország nyelvét, ahol nincsenek kapcsolatai, ahol nem ismer semmit és senkit. Ebben az esetben az emberek megtanulnák azt, hogy hogyan legyenek toleránsak másokkal, megtanulnák elfogadni a különbségeket, és rá lennének arra kényszerülve, hogy másokhoz alakalmazkodjanak, hiszen ők lesznek az idegenek. Nem lenne ennyi anyámasszony katonája, aki otthon ül, mert még a széltől is fél. Önállóak és hatékonyabbak lennének az emberek. Ahogy valaki befejezi a tanulámányait, és köteleznék mindenkit arra, hogy költözzön el. Megtanulnák értékelni az emberek a saját hazájukat, a szokásokat, a múltat. Aztán persze menjen vissza mindenki a saját kis helyére, és növelje tudásával a hazája gazdaságát.

Számomra abszolút érthetetlen, hogy az emberek 95%-a a pénzért dolgozik. Sajnálom őket, soha nem fogják megérteni, hogy valóban mi is az élet.