Összefoglalva pár szóban azt tudnám mondani, hogy az utam haza egy élmény volt. Hogy milyen élmény? Az már egy másik kérdés. Viszont az jó benne, hogy nem hiába voltam ideges, és nem véletlenül volt rossz előérzetem, vagyis bízhatók a megérzéseimben.
Szóval kicsit bővebben az útról. Reggel korán keltem, csupán 3-4 óra alvás után, hogy reggel még gyorsan elindítsak egy mosást, aztán ki tudjam teregetni a ruhákat. Még csak épp, hogy kinyitottam a szememet fura hangot hallottam, olyat, amikor havat lapátolnak. Kipattantam az ágyból, és kinéztem az ablakon, és mit láttam? Csupa fehér volt minden, de minden. Na jó. Gondoltam, akkor turbó sebességgel kell készülődni, mivel a taxi is lassan fog ideérni, és az állomásra is biztos tovább tart majd az út. Na de előtte még kiterigettem, és miért is ne most ... leszakadt a szárítókötél, amit bent eszkábáltam. Mivel már arra nem volt időm, hogy megszereljem, ezért muszáj volt kint teregetni. Csak remélni merem, hogy a lakótársam majd beszedi a cókmókjaimat. Reggel 8-kor elkezdtem taxit hívni. Vagyis, próbáltam volna, ha bármelyik taxitársaság felvette volna a telefont. Annyira túlterheltek voltak a vonalak, hogy nem tudtam velük beszélni. Hát oké, negyed óra múlva úgy éreztem, hogy valamit csinálni kell. Négy táskával (nagy bőrönd, sporttáska, hátizsák, laptop táska) felrakodva elindultam a nagy utca felé, gondoltam, hogy majd leintek egy taxit. Persze természetesen egy sem állt meg nekem. Na jó, akkor újra elkezdtem telefonálni, és pár perc múlva végre az egy euró taxi felvette, és mondták, hogy 10 perc múlva érkezik is a kocsi. Kb. fél 9-kor ért oda a ház elé a fickó, a szakadó hó akkorra már a fekete bőrönd fehér volt, és én is inkább hasonlítottam egy hóemberre, mint magamra. Akkor azt hittem, hogy most már sínen vagyunk. Na koránt sem így volt. A 15 perces utat több, mint 45 perc alatt tettük, meg, mivel akkora dugó volt, hogy se előre, se hátra nem lehetett mozdulni. De jó, kiértem időben a buszmegállóba, és közben tök jót beszélgettem a taxis bácsival. Aztán be is érkezett a busz Bulgáriából Csehországba, mentem, hogy beadjam a csomagomat. Ilyenkor ellenőrzik a jegyet, és felírják az utaslistára, hogy tényleg ott vagy. Aha, csakhogy nekem elkezdett valamit mókolni a nő a Group irodában, és mondta, hogy álljak félre, mert várnom kell. Hát de kérdeztem, hogy mégis miért? Csak annyi volt a válasza, hogy várja, csak várjak. Na ekkor kezdtem ideges lenni. Aztán már minden embert felírtak, a nő meg tök idegbeteg volt, hívott két másik embert, és elkezdtek maguk között beszélni, hogy bár a jegyem 22-ére szól, de ő a gépbe 12-ére írt be engem, ezért most nincs helyem. Aztán azon paráztak, hogy most mit csináljunk, mit csináljunk, december 26 előtt nincsen hely, és nem tudjuk elszállítani őt. Ekkor újra megkérdeztem a nőt, hogy mégis mi van most, és mi lesz velem? De megint csak annyit mondott, hogy várjak, meg, hogy nincs hely. Itt már kezdtem a sírás és a hiszti határán lenni, és azon koncentráltam, hogy ne potyogjanak a könnyeim ott az idegen emberek között. Végül fél 11-kor (a busz 10-kor indul normálisan) mondta a nő, hogy gyerünk ki. Teremtettek helyet nekem, de úgy, hogy egy szerencsétlen bolgár embert leszállítottak, és közölték vele, hogy bocsesz, de te ma nem utazol. Körülbelül az idegsejtjeim fele elpusztult, de már a buszon voltam, és most először nem egy nagydarab cseh fickó mellett volt helyem, hanem egy velem egykorú bolgár lány mellett, aki még angolul is tudott, és tök jó volt, olyan sokat beszélgettünk. Aztán az egy órás utat Szófia és a határ között két óra alatt tettük meg, a határnál több, mint egy órát álltunk, mert kígyózó buszsor állt. De itt ezen a határon nem volt semmi gubanc, normálisan átjutottunk a határon. Szerbiában már nem volt hó, olyan érdekes, hogy mintha a határon elvágták volna, és egészen a magyar határig nem is láttunk havat. Közben meg-megálltunk pihenni, de normálisan tudtunk haladni, és ekkor tökre boldog voltam, hogy végre már időben felérünk Budapestre, és nem kell az éjszaka közepén zargatnom szegény Juditot, aki volt olyan rendes, hogy befogadott, és kijött értem a buszmegállóba. Na de hát ez nem így lett. A szerb-magyar határ szerb oldalán sokat kellett várni, és este 9 már elmúlt, mikor a szerb oldalt elhagytuk. Elvileg este 10-re kellett volna Budapestre érni. De mikor már ott voltunk a két határ között, úgy hittem, hogy a magyar oldalon már biztos nem lesz gond, ott soha nem szoktak problémázni. Viszont ez a szerencsétlen nap tovább is hozta a szerencsétlen formáját. Először az volt a gond, hogy egy bolgár hölgy, aki a 4 éves unokájával jött, személyigazolvánnyal utazott. A határőr hölgy pedig úgy gondolta, hogy ezen az igazolványon, vagyis a képen nem a nő van. Kért tőle másik fényképes igazolványt, de nem tudott adni, így leszállították, nem tudom pontosan, hogy mennyi időt, de elég sokat lent volt, de azt nem tudom, hogy mit csináltak vele, és ez idő alatt szegény kis unokája, Martin teljes kétségbeesésben sokkolta magát, hogy most mi van a nagymamival. Végül a hölgyet visszaengedték, ámde miért is lenne minden rendben ... ekkor jött a probléma a két orosz emberkével. Oroszországból jött egy pár, Igor volt a fiú, a lány nevét nem tudtam megjegyezni. Egyszer csak szólt a sofőr, hogy fáradjanak le. Ott történt valami, nem tudom, hogy mi, de valami a vízummal volt, mert csak vízummal jöhetnek be, és nem stimmelt vele valami. Ezért nem engedték be őket Magyarországra, és némi tanácskozás, és ügyködés után leszállították őket Horgason. Hát azt kell, hogy mondjam, ez aztán a szívás. Mert ott vagy, egy tök idegen országban, vagyis még csak nem is az országban, csak a határon, ahol nem beszéled a nyelvet és nincs, aki segítsen, ráadásul hogy lehet ilyenkor tovább jutni? Prágába mentek volna amúgy. De hát így a jegyük a semmibe veszett, és azért nem két fillér. Hála az istennek, engem az angyalok megóvnak ilyen problémáktól, nem tudom, hogy mit tennék ilyen helyzetben. Ezután 10-kor elhagytuk a határt, és akkor már örültem, hogy legalább éjfélre fent leszünk Budapesten, de ekkor még megálltunk fél órára pihenni. Nem tudom, hogy mi a bánatnak, mert a fél busz aludt, és a másik fele sem akart leszállni. Na mindegy, végül péntek hajnalban megérkeztünk Népligetre. Innentől pedig már egy igazán angyal lelkű ember gondviselése mellett biztonságban voltam, de róla majd később mesélek bővebben, mivel ő olyan ember, aki egy külön blogbejegyzést érdemel, nem csak pár szót. Reggel leszállított a Nyugatiba, ahol találkoztam anyával, Brigivel, Lacóval, és elmentünk shoppingolni. Szerintem jó nap volt, lődörögtünk minden felé, és végül este negyed 8-kor megérkeztem haza, ahol Byron és Tequila eszeveszett boldogsággal örvendezve köszöntött, és össze-vissza ugráltak rám.
Szóval kicsit bővebben az útról. Reggel korán keltem, csupán 3-4 óra alvás után, hogy reggel még gyorsan elindítsak egy mosást, aztán ki tudjam teregetni a ruhákat. Még csak épp, hogy kinyitottam a szememet fura hangot hallottam, olyat, amikor havat lapátolnak. Kipattantam az ágyból, és kinéztem az ablakon, és mit láttam? Csupa fehér volt minden, de minden. Na jó. Gondoltam, akkor turbó sebességgel kell készülődni, mivel a taxi is lassan fog ideérni, és az állomásra is biztos tovább tart majd az út. Na de előtte még kiterigettem, és miért is ne most ... leszakadt a szárítókötél, amit bent eszkábáltam. Mivel már arra nem volt időm, hogy megszereljem, ezért muszáj volt kint teregetni. Csak remélni merem, hogy a lakótársam majd beszedi a cókmókjaimat. Reggel 8-kor elkezdtem taxit hívni. Vagyis, próbáltam volna, ha bármelyik taxitársaság felvette volna a telefont. Annyira túlterheltek voltak a vonalak, hogy nem tudtam velük beszélni. Hát oké, negyed óra múlva úgy éreztem, hogy valamit csinálni kell. Négy táskával (nagy bőrönd, sporttáska, hátizsák, laptop táska) felrakodva elindultam a nagy utca felé, gondoltam, hogy majd leintek egy taxit. Persze természetesen egy sem állt meg nekem. Na jó, akkor újra elkezdtem telefonálni, és pár perc múlva végre az egy euró taxi felvette, és mondták, hogy 10 perc múlva érkezik is a kocsi. Kb. fél 9-kor ért oda a ház elé a fickó, a szakadó hó akkorra már a fekete bőrönd fehér volt, és én is inkább hasonlítottam egy hóemberre, mint magamra. Akkor azt hittem, hogy most már sínen vagyunk. Na koránt sem így volt. A 15 perces utat több, mint 45 perc alatt tettük, meg, mivel akkora dugó volt, hogy se előre, se hátra nem lehetett mozdulni. De jó, kiértem időben a buszmegállóba, és közben tök jót beszélgettem a taxis bácsival. Aztán be is érkezett a busz Bulgáriából Csehországba, mentem, hogy beadjam a csomagomat. Ilyenkor ellenőrzik a jegyet, és felírják az utaslistára, hogy tényleg ott vagy. Aha, csakhogy nekem elkezdett valamit mókolni a nő a Group irodában, és mondta, hogy álljak félre, mert várnom kell. Hát de kérdeztem, hogy mégis miért? Csak annyi volt a válasza, hogy várja, csak várjak. Na ekkor kezdtem ideges lenni. Aztán már minden embert felírtak, a nő meg tök idegbeteg volt, hívott két másik embert, és elkezdtek maguk között beszélni, hogy bár a jegyem 22-ére szól, de ő a gépbe 12-ére írt be engem, ezért most nincs helyem. Aztán azon paráztak, hogy most mit csináljunk, mit csináljunk, december 26 előtt nincsen hely, és nem tudjuk elszállítani őt. Ekkor újra megkérdeztem a nőt, hogy mégis mi van most, és mi lesz velem? De megint csak annyit mondott, hogy várjak, meg, hogy nincs hely. Itt már kezdtem a sírás és a hiszti határán lenni, és azon koncentráltam, hogy ne potyogjanak a könnyeim ott az idegen emberek között. Végül fél 11-kor (a busz 10-kor indul normálisan) mondta a nő, hogy gyerünk ki. Teremtettek helyet nekem, de úgy, hogy egy szerencsétlen bolgár embert leszállítottak, és közölték vele, hogy bocsesz, de te ma nem utazol. Körülbelül az idegsejtjeim fele elpusztult, de már a buszon voltam, és most először nem egy nagydarab cseh fickó mellett volt helyem, hanem egy velem egykorú bolgár lány mellett, aki még angolul is tudott, és tök jó volt, olyan sokat beszélgettünk. Aztán az egy órás utat Szófia és a határ között két óra alatt tettük meg, a határnál több, mint egy órát álltunk, mert kígyózó buszsor állt. De itt ezen a határon nem volt semmi gubanc, normálisan átjutottunk a határon. Szerbiában már nem volt hó, olyan érdekes, hogy mintha a határon elvágták volna, és egészen a magyar határig nem is láttunk havat. Közben meg-megálltunk pihenni, de normálisan tudtunk haladni, és ekkor tökre boldog voltam, hogy végre már időben felérünk Budapestre, és nem kell az éjszaka közepén zargatnom szegény Juditot, aki volt olyan rendes, hogy befogadott, és kijött értem a buszmegállóba. Na de hát ez nem így lett. A szerb-magyar határ szerb oldalán sokat kellett várni, és este 9 már elmúlt, mikor a szerb oldalt elhagytuk. Elvileg este 10-re kellett volna Budapestre érni. De mikor már ott voltunk a két határ között, úgy hittem, hogy a magyar oldalon már biztos nem lesz gond, ott soha nem szoktak problémázni. Viszont ez a szerencsétlen nap tovább is hozta a szerencsétlen formáját. Először az volt a gond, hogy egy bolgár hölgy, aki a 4 éves unokájával jött, személyigazolvánnyal utazott. A határőr hölgy pedig úgy gondolta, hogy ezen az igazolványon, vagyis a képen nem a nő van. Kért tőle másik fényképes igazolványt, de nem tudott adni, így leszállították, nem tudom pontosan, hogy mennyi időt, de elég sokat lent volt, de azt nem tudom, hogy mit csináltak vele, és ez idő alatt szegény kis unokája, Martin teljes kétségbeesésben sokkolta magát, hogy most mi van a nagymamival. Végül a hölgyet visszaengedték, ámde miért is lenne minden rendben ... ekkor jött a probléma a két orosz emberkével. Oroszországból jött egy pár, Igor volt a fiú, a lány nevét nem tudtam megjegyezni. Egyszer csak szólt a sofőr, hogy fáradjanak le. Ott történt valami, nem tudom, hogy mi, de valami a vízummal volt, mert csak vízummal jöhetnek be, és nem stimmelt vele valami. Ezért nem engedték be őket Magyarországra, és némi tanácskozás, és ügyködés után leszállították őket Horgason. Hát azt kell, hogy mondjam, ez aztán a szívás. Mert ott vagy, egy tök idegen országban, vagyis még csak nem is az országban, csak a határon, ahol nem beszéled a nyelvet és nincs, aki segítsen, ráadásul hogy lehet ilyenkor tovább jutni? Prágába mentek volna amúgy. De hát így a jegyük a semmibe veszett, és azért nem két fillér. Hála az istennek, engem az angyalok megóvnak ilyen problémáktól, nem tudom, hogy mit tennék ilyen helyzetben. Ezután 10-kor elhagytuk a határt, és akkor már örültem, hogy legalább éjfélre fent leszünk Budapesten, de ekkor még megálltunk fél órára pihenni. Nem tudom, hogy mi a bánatnak, mert a fél busz aludt, és a másik fele sem akart leszállni. Na mindegy, végül péntek hajnalban megérkeztünk Népligetre. Innentől pedig már egy igazán angyal lelkű ember gondviselése mellett biztonságban voltam, de róla majd később mesélek bővebben, mivel ő olyan ember, aki egy külön blogbejegyzést érdemel, nem csak pár szót. Reggel leszállított a Nyugatiba, ahol találkoztam anyával, Brigivel, Lacóval, és elmentünk shoppingolni. Szerintem jó nap volt, lődörögtünk minden felé, és végül este negyed 8-kor megérkeztem haza, ahol Byron és Tequila eszeveszett boldogsággal örvendezve köszöntött, és össze-vissza ugráltak rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése