Szomszéd kisfiú :(

Még 24 órája sem voltam Szentesen, amikor a szomszéd kisfiút életében először elengedték egyedül a kocsival. Mi lett az eredménye? Nekiment az én drága pici kislányomnak. Szegény kicsi kocsim csúnyán megsérült. Ma reggel elmentem az autókórházba, hogy megkérdezzem az autó doktorbácsit, hogy mit lehet tenni, és 200.000 Ft-ért meggyógyítja. Mondtam a kicsi kocsinak, hogy új ruhát kap, mert ki kell cserélni az oldal elemet, a hátsó lökhárítót, és valami belső lemezt is.
Hogy hogyan is történt? Hazahoztam mamit, és leparkoltam a ház elé. Egyszer csak délután 4-kor csengetnek hozzánk. Gondolkoztunk rajta, hogy ki jön szenteste hozzánk. Aztán a szomszéd volt a fiával, hogy egy csöppet nekimentek. Azt mondta, hogy nem látta, hogy ott van. Hát érdekes, azért nem olyan picike, hogy ne lehessen észre venni... ohh. Igazából egyáltalán nem voltam mérges, vagy ideges, hát mégsem történt olyan nagy baj, meg karácsony van. Persze, nyilván bántott, hogy megsérült szegény kocsi, de nem hiszem, hogy attól jobb lett volna, ha leordítom a kisfiú fejét. Szegény eléggé rosszul érezte magát így is. Na mindegy, a lényeg, hogy most még azért működő képes, jövőre pedig Pisti meggyógyítja picikémet. Szeretem ezt a kocsit, nagyon szeretem, nála szebb nincs is. Arany színű Fiat Punto a legszebb a világon!

Jólelkű angyal

Minden egyes alkalommal, amikor egy olyan emberrel találkozok, aki pozitív energiát sugároz a világegyetembe, valami jó érzés fog el, hogy bár, lehet, hogy kevés ilyen ember van, de azért van, és én vagyok olyan szerencsés, hogy ismerhetek többet is közülük.
Amikor megtudtam, hogy nem tudok vonattal hazajönni, és megint busszal kell, akkor elfogott egy kis rossz érzés, hogy újra meg kell kérni valakit, hogy fogadjon be, valakit aki talán nem is ismer, és ekkor megfordul bennem a kérdés, hogy miért fogadna be bárki is. Persze, ha valakinek szállásra lenne szüksége, akkor én gondolkodás nélkül ajánlom fel a szobámat bárkinek, legyen az ismerős vagy ismeretlen. Szeretem, ha egy új emberrel találkozok, és megoszthatom életem pár napját vele. Nekem jó érzés volt, amikor Szófiában befogadtam pár fiatalt, de mégis, ha nekem van szükségem szállásra, kicsit félve kérek meg másokat, mert nem szeretnék más terhére lenni. Mivel nincsenek Budapesten rokonaim, vagy közeli barátaim, ezért a legegyszerűbb módját kerestem a szálláskeresésnek, így a facebook-on kértem segítséget. Nagy örömömre nagyon rövid idő elteltével írt Judit, hogy befogad engem. Jajj, nagyon boldog voltam, és nem csak befogadott, de az éjszaka közepén hajnal fél 1-kor kijött értem a Népliget buszmegállóba, hazavitt, reggel pedig kocsival elszállított a Nyugatiba a vonathoz. Olyan jó érzés az, hogy valaki segít rajtad. Segít rajtad, pedig te semmit nem adsz neki. Beléptünk a lakásba, és olyan béke és nyugalom lengte körül a szobákat. A lakása tökéletes volt. Nem tudnék kiemelni valamit, hogy miért, de egyszerűen tökéletes. A színek, a fények, az illatok, az elrendezés. Olyan érzés, mintha egy álomvilágban lennél, ahol a békesség szelleme vesz körül. Ilyenkor szoktam gondolkodni, hogy miért van, hogy a sors megölel, és ilyen élményeket ad, amiket nem fogok elfelejteni, és nem tudom erre a választ, de nagyon szépen köszönöm. Judit személyisége csodás. Szeretettel tekint másokra, és olyan pozitív energiafelhő veszi körbe, amitől bárkinek jó kedve lesz. Boldog vagyok, hogy ilyen embereket ismerhetek, és hálás vagyon neki, hogy segített rajtam. Nagyon köszönök mindent.

Az út

Összefoglalva pár szóban azt tudnám mondani, hogy az utam haza egy élmény volt. Hogy milyen élmény? Az már egy másik kérdés. Viszont az jó benne, hogy nem hiába voltam ideges, és nem véletlenül volt rossz előérzetem, vagyis bízhatók a megérzéseimben.
Szóval kicsit bővebben az útról. Reggel korán keltem, csupán 3-4 óra alvás után, hogy reggel még gyorsan elindítsak egy mosást, aztán ki tudjam teregetni a ruhákat. Még csak épp, hogy kinyitottam a szememet fura hangot hallottam, olyat, amikor havat lapátolnak. Kipattantam az ágyból, és kinéztem az ablakon, és mit láttam? Csupa fehér volt minden, de minden. Na jó. Gondoltam, akkor turbó sebességgel kell készülődni, mivel a taxi is lassan fog ideérni, és az állomásra is biztos tovább tart majd az út. Na de előtte még kiterigettem, és miért is ne most ... leszakadt a szárítókötél, amit bent eszkábáltam. Mivel már arra nem volt időm, hogy megszereljem, ezért muszáj volt kint teregetni. Csak remélni merem, hogy a lakótársam majd beszedi a cókmókjaimat. Reggel 8-kor elkezdtem taxit hívni. Vagyis, próbáltam volna, ha bármelyik taxitársaság felvette volna a telefont. Annyira túlterheltek voltak a vonalak, hogy nem tudtam velük beszélni. Hát oké, negyed óra múlva úgy éreztem, hogy valamit csinálni kell. Négy táskával (nagy bőrönd, sporttáska, hátizsák, laptop táska) felrakodva elindultam a nagy utca felé, gondoltam, hogy majd leintek egy taxit. Persze természetesen egy sem állt meg nekem. Na jó, akkor újra elkezdtem telefonálni, és pár perc múlva végre az egy euró taxi felvette, és mondták, hogy 10 perc múlva érkezik is a kocsi. Kb. fél 9-kor ért oda a ház elé a fickó, a szakadó hó akkorra már a fekete bőrönd fehér volt, és én is inkább hasonlítottam egy hóemberre, mint magamra. Akkor azt hittem, hogy most már sínen vagyunk. Na koránt sem így volt. A 15 perces utat több, mint 45 perc alatt tettük, meg, mivel akkora dugó volt, hogy se előre, se hátra nem lehetett mozdulni. De jó, kiértem időben a buszmegállóba, és közben tök jót beszélgettem a taxis bácsival. Aztán be is érkezett a busz Bulgáriából Csehországba, mentem, hogy beadjam a csomagomat. Ilyenkor ellenőrzik a jegyet, és felírják az utaslistára, hogy tényleg ott vagy. Aha, csakhogy nekem elkezdett valamit mókolni a nő a Group irodában, és mondta, hogy álljak félre, mert várnom kell. Hát de kérdeztem, hogy mégis miért? Csak annyi volt a válasza, hogy várja, csak várjak. Na ekkor kezdtem ideges lenni. Aztán már minden embert felírtak, a nő meg tök idegbeteg volt, hívott két másik embert, és elkezdtek maguk között beszélni, hogy bár a jegyem 22-ére szól, de ő a gépbe 12-ére írt be engem, ezért most nincs helyem. Aztán azon paráztak, hogy most mit csináljunk, mit csináljunk, december 26 előtt nincsen hely, és nem tudjuk elszállítani őt. Ekkor újra megkérdeztem a nőt, hogy mégis mi van most, és mi lesz velem? De megint csak annyit mondott, hogy várjak, meg, hogy nincs hely. Itt már kezdtem a sírás és a hiszti határán lenni, és azon koncentráltam, hogy ne potyogjanak a könnyeim ott az idegen emberek között. Végül fél 11-kor (a busz 10-kor indul normálisan) mondta a nő, hogy gyerünk ki. Teremtettek helyet nekem, de úgy, hogy egy szerencsétlen bolgár embert leszállítottak, és közölték vele, hogy bocsesz, de te ma nem utazol. Körülbelül az idegsejtjeim fele elpusztult, de már a buszon voltam, és most először nem egy nagydarab cseh fickó mellett volt helyem, hanem egy velem egykorú bolgár lány mellett, aki még angolul is tudott, és tök jó volt, olyan sokat beszélgettünk. Aztán az egy órás utat Szófia és a határ között két óra alatt tettük meg, a határnál több, mint egy órát álltunk, mert kígyózó buszsor állt. De itt ezen a határon nem volt semmi gubanc, normálisan átjutottunk a határon. Szerbiában már nem volt hó, olyan érdekes, hogy mintha a határon elvágták volna, és egészen a magyar határig nem is láttunk havat. Közben meg-megálltunk pihenni, de normálisan tudtunk haladni, és ekkor tökre boldog voltam, hogy végre már időben felérünk Budapestre, és nem kell az éjszaka közepén zargatnom szegény Juditot, aki volt olyan rendes, hogy befogadott, és kijött értem a buszmegállóba. Na de hát ez nem így lett. A szerb-magyar határ szerb oldalán sokat kellett várni, és este 9 már elmúlt, mikor a szerb oldalt elhagytuk. Elvileg este 10-re kellett volna Budapestre érni. De mikor már ott voltunk a két határ között, úgy hittem, hogy a magyar oldalon már biztos nem lesz gond, ott soha nem szoktak problémázni. Viszont ez a szerencsétlen nap tovább is hozta a szerencsétlen formáját. Először az volt a gond, hogy egy bolgár hölgy, aki a 4 éves unokájával jött, személyigazolvánnyal utazott. A határőr hölgy pedig úgy gondolta, hogy ezen az igazolványon, vagyis a képen nem a nő van. Kért tőle másik fényképes igazolványt, de nem tudott adni, így leszállították, nem tudom pontosan, hogy mennyi időt, de elég sokat lent volt, de azt nem tudom, hogy mit csináltak vele, és ez idő alatt szegény kis unokája, Martin teljes kétségbeesésben sokkolta magát, hogy most mi van a nagymamival. Végül a hölgyet visszaengedték, ámde miért is lenne minden rendben ... ekkor jött a probléma a két orosz emberkével. Oroszországból jött egy pár, Igor volt a fiú, a lány nevét nem tudtam megjegyezni. Egyszer csak szólt a sofőr, hogy fáradjanak le. Ott történt valami, nem tudom, hogy mi, de valami a vízummal volt, mert csak vízummal jöhetnek be, és nem stimmelt vele valami. Ezért nem engedték be őket Magyarországra, és némi tanácskozás, és ügyködés után leszállították őket Horgason. Hát azt kell, hogy mondjam, ez aztán a szívás. Mert ott vagy, egy tök idegen országban, vagyis még csak nem is az országban, csak a határon, ahol nem beszéled a nyelvet és nincs, aki segítsen, ráadásul hogy lehet ilyenkor tovább jutni? Prágába mentek volna amúgy. De hát így a jegyük a semmibe veszett, és azért nem két fillér. Hála az istennek, engem az angyalok megóvnak ilyen problémáktól, nem tudom, hogy mit tennék ilyen helyzetben. Ezután 10-kor elhagytuk a határt, és akkor már örültem, hogy legalább éjfélre fent leszünk Budapesten, de ekkor még megálltunk fél órára pihenni. Nem tudom, hogy mi a bánatnak, mert a fél busz aludt, és a másik fele sem akart leszállni. Na mindegy, végül péntek hajnalban megérkeztünk Népligetre. Innentől pedig már egy igazán angyal lelkű ember gondviselése mellett biztonságban voltam, de róla majd később mesélek bővebben, mivel ő olyan ember, aki egy külön blogbejegyzést érdemel, nem csak pár szót. Reggel leszállított a Nyugatiba, ahol találkoztam anyával, Brigivel, Lacóval, és elmentünk shoppingolni. Szerintem jó nap volt, lődörögtünk minden felé, és végül este negyed 8-kor megérkeztem haza, ahol Byron és Tequila eszeveszett boldogsággal örvendezve köszöntött, és össze-vissza ugráltak rám.

Szeretlek EVS, de mennyire szeretlek!

Mai napom első felét Leo-val töltöttem, ő egy francia srác. Nagyon élvezem a társaságát, olyan jókat szoktunk beszélgetni, és nevetgélni. Hát ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy talán még tetszik is nekem. Nem tudom miért, nem tudnék kiemelni valamit, csak úgy egyben az egész lénye, az életvidámsága, a látásmódja. Na minden esetre most lezsíroztuk, hogy januártól többet fogunk együtt lógni, és ez nem az én ötletem volt (mosoly és boldogság). 

Aztán meghívott hozzájuk, ők itt laknak bent a központban, így amikor éjszakákba nyúlóan bandázunk nem kell taxival hazacsattogni, hanem azt mondta, hogy nála mindig lesz helyem. Ja meg az is mondta, hogy milyen jó nekem, mert Szófia szocialista blokk negyedében lakok. Igen, szerintem is jó, és én nagyon szeretem attól függetlenül, hogy szinte mindenki utálja itt Szófiában. De jó hely, igazán jó. Aki nem él ott, nem is tudhatja, hogy milyen érzés. Na szóval megbeszéltük, hogy jön hozzám, én meg majd főzök neki magyar ételeket. Aztán vannak egyéb terveink is, mint például együtt fogunk movie night-okat szervezni, már tisztára rápörögtünk mind a ketten. Meg nemztetközi étel napot. Úgy néz ki, hogy januárban megyünk Starazagora-ba együtt. Aztán megemlítettem neki, hogy én áprilisban tervezek egy ismerjük meg Macedóniát túrát pár barátommal, és valószínűleg ő is jön. Ááá annyira jó. Aztán megölelgettük egymást, és tanítottam neki pár szót, és sajnos mennie kellett, mert előadásuk van, én pedig hamarosan indulok a Magyar Intézetbe, hogy Dórival együtt menjünk az irodába a karácsonyi bulira. :)

Ja, és holnap reggel indulok haza. Kicsit fura, hogy tisztára idegbeteg vagyok, mert még olyan sok mindent kell csinálni és nem szeretnék elfelejteni semmit sem. Este előadás, amin szeretnék bolgárul beszélni a magyar karácsonyi szokásokról, utána pedig bábelőadás. Aztán el ne felejtsem odaadni Laskának, és Sznezsinek az ajándékukat. Éjszaka haza kell menni, össze kell pakolni, készíteni kell valami kaját, Lera ajándékát berejteni valahová. Aztán jó lenne aludni is pár órát. Reggel korán kelni, hogy még ki tudjak mosni, és ágyneműket, ilyesmiket kiteregetni. Taxit hívni bolgárul – még sosem kellett eddig. Aztán 12 – állítólag, gyakorlatban biztos több lesz – órát ülni a buszon. Pesten megkeresni Juditot, aki volt olyan rendes, hogy felajánlotta, hogy alhatok nála. Ezúton is ezer hála és köszönet neki. Péntek reggel eljutni a Nyugatihoz, plázáskodni egy napot, majd este irány Szentes. Huhh, most szívesen ugranék az időban 48 órát, és már szeretnék a Budapest-Szentes vonaton ülni.

Itt vagyok itthon.

Nem tudom, hogy a Karácsony közelsége, vagy csak maga az élet teszi, de boldog vagyok. Jó érzés másokat szeretni. Semmit nem adunk egymásnak, és semmit nem kapunk a másiktól, de az együtt töltött idő, a lelkünkben élő tiszta szeretet szívből jövő érzés. Jó érzés magyar nyelven beszélni, jó érzés együtt lenni, beszélgetni és nevetgélni. Az együtt töltött órák, vagy napok mindennél többet jelentenek. Az az érzés, hogy szeretsz másokat, és nem vagy egyedül, egyszerűen csodás, és mindennél többet ér. Minden boldog percet igyekszem a szívembe vésni, és örökre megőrizni. Nem tudom, hogy május után itt maradok-e Szófiában, vagy haza megyek Szentesre, de abban biztos vagyok, hogy nem szeretném elveszíteni ezt az életet, ami itt jutott nekem. A barátok szeretete, a csillagok fénye, az esőcseppek zenéje, a napsugár melege, a város illata ... mind-mind azt súgja nekem, hogy ide tartozom. Azt nem tudnám elmagyarázni, hogy miért van, csak egyszerűen így érzem. A héten megkérdezték, hogy mi tetszik Bulgáriában, hogy miért jöttem ide; és erre a kérdésre nem tudok pontos választ adni. Ide jöttem, mert úgy éreztem ide kell jönnöm, és egy az egyben szeretem Bulgáriát minden nehézségével, minden jó és rossz oldalával együtt. Lehet olyan, hogy valaki nem a saját országában találja meg a hazáját? Mert az, hogy otthon vagyok nem egy földrajzi helyhez kötött dolog. Az érzés, hogy otthon vagyok a szívünkben él, és valamiért én ezt itt, Szófiában érzem. Akármennyire is hiányzik néha Magyarország, az anyukám, a kistesóim, a barátaim, mégis úgy érzem, hogy itt a jó nekem, és itt a helyem. Talán tudom is, hogy miért, talán rájöttem valamire. Az életben nem emberekhez ragaszkodunk, nem fontosak tárgyak, vagy megfogható dolgok. Az egyetlen dolog, ami boldoggá tesz bennünket, az a bennünk lévő érzés. Megmagyarázom ezt. Például nem az anyukámat szeretem, hanem az érzést, amit az anyukám iránt érzek, és az érzést, amit tőle kapok. Nem a barátaimat szeretem, hanem azt az érzést, amit ők nyújtanak nekem. Vagyis bárhol a földön megtalálhatom ugyanazt az érzést, amelyek szentesi emberek nyújtanak nekem, így bárhol boldog lehetek. Most olyan emberek vesznek körül, akiket szeretek, és akiktől szeretetet kapok, és talán ezért van, hogy nincsen honvágyam, hogy úgy érzem még legalább egy évet szeretnék itt maradni, mert itt boldog vagyok.

de ügyes vagy ... :P

Mit tanultunk ma?
Ne mosd össze az új sötétkék farmernadrágot fehér pólóval, mert olyan lesz, mintha tök koszos, szürke lenne. Hmm... isten hozott szürke Adidas póló, viszlát fehér, szerettelek :(

Első bolgár színpadi előadás

Ma színházaskodtunk Dórival. Jó volt. Vagy inkább úgy is mondhatnám, hogy érdekes. Bár a szövegből túl sok mindent nem értettem, de olyan előadásmód volt, amit még sosem láttam. Egy fiatalokból álló társaság volt. A terem olyan volt, hogy a háttér egy kivetítő volt, mintha moziban lennél, amin voltak valamik végig. Mindkét oldalt, hatalmas fehér lapok fedték a falat, amik mozgathatók voltak. Ezekre digitális effekteket vetítettek, illetve az egyiket amikor kifordították az egy hatalmas tükör volt, és a színészek a színtéren kívül voltak, a tükörből láttuk őket. Mikor vége lett megbeszéltük Dórival, hogy akkor miről is szólt. Számomra a mű az volt, hogy három ember talál egy dobozt, amit kinyit, és ennek a következtében valami fura világok összenyílnak, és megjelenik egy identitászavaros jeti lány, aki bekerül egy másik világba, és ennek a világnak az életét látja különböző helyeken. Volt benne lelki beteg ember, fura professzor, egy süttyürű kisgyerek, rendőrök, és egy bolond nő. Aztán elmondta Dóri, hogy igazából az volt, hogy volt egy anyuka a kisfiával, aki elment a rendőrségre, hogy eltűnt a férje rejtélyes körülmények között. Korábban együtt dolgozott a professzorral, aki fura kísérleteket csinált, és a rendőrök próbáltak utána járni, hogy mi is történhetett. Viszont az nem tudja, hogy miért volt ott a fura jeti lány, vagy mi, mert beazonosítani nem tudtuk. Minden esetre egy új élménnyel gazdagodtunk. Köszönöm Dóri :)

Karácsonyi álom.... :)

Nagyon tetszik, csak mit keres a Télapó a karácsonyfa körül? Hová lettél Jézuska az angyalokkal?

Jó kedvem van :)

Ó csöpp kis napsugár!

Hohh, olyan boldog vagyok most. :)
Reggel karácsonyfát díszítettem a Magyar Intézetben. Óóó ez az érzés, hogy már mindjárt karácsony, el sem hiszem, el sem hiszem, hogy már csak egy hét. Alapjában véve otthon sosem szeretek karácsonyfát díszíteni, ami nem tudom, hogy miért van, de szívem szerint festenék a falra egy karácsonyfát, és nem kéne minden évben ezzel idétlenkedni. Lehet, hogy ez nem helyes így, de nem sok értelmét látom annak, hogy milliónyi fenyőt vágnak ki, csak azért mert az embereknek így a jó. Ha saját lakásom lesz, veszek majd egy műfenyőt, amire ráragasztom a díszeket, és így fogom eltenni, és nem kell minden évben egy fél napot csak a fával eltölteni. De most itt, mégis annyira jó volt Kraszival és Dórival, és utána lejött igazgató bácsi és Györgyi is, és valahogy olyan volt, mintha nem is tudom milyen volt, csak olyan jó volt a fa körül állni olyan emberekkel, akiket szeretek. Utána pedig Györgyi elvitt hozzájuk, szeretem a Györgyit :) Náluk tálkoztam a lányával, Gabival és a pici Szotyi Rio-val, istenem annyira gyönyörű kisbaba. Olyan tökéletes, mint akit csak elképzelni lehet. Annyira jó volt, mikor ült az ölemben, és fogtam a kis husi combját, jajj istenem, de nagyon szeretem a babákat. Lehet, hogy csecsemő otthonban kéne dolgoznom... hmm. Azután este hazajöttem, de remélem, hogy hamarosan újra látom a cukker kis Szotyikát.

Most az előbb meg Mátéval beszéltem, és ő is jön bábozni, és annyira jóóó. Jövő héten szerdán lesz nemzetközi karácsony, ahol a Szófiában élő különböző nemzetiségű emberek mutatják be saját karácsonyi szokásukat. De úgy gondoltam, hogy kicsit kreatívabbra veszem a dolgot, mint a többiek és nem egy egyszerű power point bemutatót fogok csinálni, és elmondom, hogy mit csinálunk Magyarországon karácsonykor, hanem csinálok egy bábszínházat. Vettem hozzá egy lepedőt, amire ráfestettem a Télapót rénszarvasokkal, aki december 5-én jön, nem pedig 24-én; Jézuskát Máriával és Józseffel; adventi koszorút; templomot az éjféli misével; angyalkát, aki hozza a karácsonyfát. A youtube-on találtam egy 6 és fél perces zenét, magyar karácsonyi dalokból összevágva, ami pont jó lesz nekünk, és ezeket a dalokat pedig elbábozzuk Dórival és Mátéval. Holnap befejezem a bábokat, mert még csak a fele van meg, és vasárnap próbálunk. Váá, úgy várom már!

Eltűnt az időjárás... ?

Valami manók elvitték az időjárást.

• Nem süt a nap, nem is esik az eső. 
• Nincs sötét, de világos sincs.
• Nem esik a hó, de mintha akarna.
• Nem mondhatnám, hogy köd van, de egy kicsit mégis mintha lenne.
• Nem fúj a szél, minden mozdulatlan.
• Nincs nagyon hideg, de jó időnek sem mondható.
• Csend van, kihalt a város.
• Olyan, mintha világvége lenne.

Hová lettél időjárás? Gyere vissza! Kérlek!

Köd

A felhőbe lépek
S már nem érzem a létet
Lábam alatt az út
A ködbe fut.

Nem látom a jövőt,
Mögöttem sincs semmi
Lábnyomomat a szél
Már rég messze viszi.

Egy mosoly

Az hiszem a legaranyosabb dolog, amit egy vadidegen embertől kaphatunk az utcán az egy mosoly. Reggel indultam dolgozni, és a mentrón két megállót követően páran leszálltak, így lett hely és leültem. Ugyanebben az időben velem szembe leült egy srác. Mivel az ember automatikusan a mozgó dolgokra néz, így ránéztem, és ő is rám nézett, és annyira aranyosan mosolygott rám, én meg visszamosolyogtam. Aztán gyorsan elnéztem másfelé, talán ő is nem tudom, de pár pillanat múlva a tekintetünk újra találkozott, és ekkor már mindketten egyszerre vigyorogtunk. Ezt még eljátszottuk egy párszor, de utána le kellett szállnom, és ő még tovább ment. Valószínűleg soha többé nem látom, de olyan jó érzés volt. Köszönöm neked kedves srác a metrón, hogy rám mosolyogtál, és szebbé tetted a napomat! Annyira egyszerű dolog, olyasvalami, ami soha nem fogy el, és bármikor adhatunk belőle, mégis az emberek nagytöbbsége elfelejt mosolyogni. Idegesek vagyunk, mert elkésünk a munkából, rohanunk a gyerekért, vagy épp hivatalos ügyeket szeretnénk elintézni, és közben elfelejtjük azt, amit még kicsi gyerekként tudtunk, elfelejtünk mosolyogni.  Ez szomorú, mert olyan egszerű lenne vidámnak lenni. Mert bármi is történjen az életben, olyan nincs, hogy minden rossz legyen, olyan nincs senki életében sem, hogy ne legyen valami jó, ami miatt érdemes mosolyogni. S ha másért nem is, már csak azért is megéri, mert ezzel egy másik embernek boldogságot okozhatunk, s talán miattunk lesz szebb valaki napja.

Segítsetek angyalok, hogy minden gyerek boldog legyen!

"Footsteps in the Snow"

"Christmas comes but once a year

Or so the saying goes

We see the loved ones, shed a tear

And watch the Christmas shows

But as the snow keeps falling

The flakes turn into rain

And all the Christmas furtrees

Won't turn green again

So look up to the wintersky

And see the starry glow

The angel's gone you'll only find

Her footsteps in the snow.

We watch our children's faces

Reflect the fires light

Forget the far off places

Where children have to fight

Our babies get a teddie

From dear old Santa Clause

While other kids get ready

To fight in grown up wars

So look up to the wintersky

And see the starry glow

The angel's gone you'll only find

Her footsteps in the snow.

We always stuff our bellies

And eat until we're sick

And what we watch on tellie is

Another propoganda trick

So look up to the wintersky

And see the starry glow

The angel's gone you'll only find

Her footsteps in the snow."

Magyarország, már csak pár nap, és szívem veled dobog!

Eddig nem tudtam, de most már tudom, hogy milyen boldognak lehet lenni egy kicsi darab papírtól. Persze a lényeg az, hogy milyen papírról van szó. Most számomra a buszjegy Magyarországra. Mivel a kedves MÁV egyáltalán nem küld vonatot, mert elmondásuk szerint nem tudják garantálni a megérkezését Budapestről Szófiába, ezért ebben az évben már nem is lesz vonat. Ami nem is lenne annyira baj, ha eddig nem terveztem volna vonattal utazni. Mert akkor már megvettem volna a buszjegyet, viszont így már csak alig volt néhány hely. Bár számomra a lényeg, hogy nekem volt még hely :) Persze ez esetben be kell csöveskednem valakihez, és nem olyan jó érzés segítséget kérni. Ha lenne rokonom, vagy valami közeli barátom Budapesten, akkor könnyebb lenne, ezért teljes egyszerűséggel úgy gondoltam, hogy a csodálatos facebook-ot fogom használni szundi hely találásra. Hát mit mondjak, jó sok cuccom lesz, ez a karácsony megnehezíti a dolgomat, és most a szó szoros értelmében véve, mert a bőröndöm csak karácsonyi ajándékokkal van tele, és annyira súlyos, hogy jelenleg gőzöm nincs, hogy hogy fogom ezt cűgölni metró állomársa le, metróról fel, trolira fel, troliról le, buszra fel, buszról le, majd Budapesten tömegközlekedés, és jön a pár átszállással vonatozás és Szentesre érkezés. Na majd mindenhol kerítek valami jó kiállású fiatalembert, aki pakolássza nekem a cuccaimat.
12 nap, csak 12 nap és megyek haza, ez a szám annyira kevésnek tűnik, de most mégis olyan távolinak érzem még, most már úgy mennék haza, szeretnék mindenkit megölelgetni sokszor, és persze a karácsonyt is várom. De nem is a karácsony a lényeg, hanem az, hogy találkozhassak azokkal, akiket szeretek. Eddig gyorsan telt az idő, mert minden olyan távoli volt, most pedig, hogy karnyújtásnyira van, annyira szeretném, hogy úgy érzem, nem érem el, és már nem akarok várni, csak szeretnék haza repülni gyorsan, most.

 

Hajj, vasút sztrájk, de kellettél nekem :(

Ma szerettem volna megvenni a jegyet Magyarországra, vagy legalábbis érdeklődni, hogy mikor, hogy megy a vonat. Aztán a nem túl kedves pénztáros hölgy közölte velem, hogy sztrájk van, és nem adnak el jegyet, nem is járnak a vonatok. Azt tudtam, hogy múlt héten sztrájk volt, de úgy gondoltam, hogy egy hét alatt csak elérték már, amit szerettek volna, és már vége. De úgy tűnik, hogy mégsem. Kérdeztem a nénit, hogy úgy mégis mikor jöhetnék vissza, de azt mondta, hogy nem tudja, csak azt hajtogatta, hogy sztrájk van. Szerettem volna vonattal menni, melynek több oka is van. Egyrészt azért, mert télen biztonságosabbnak tartom a vonatot, mint a buszt, mert ki tudja, hogy mekkora hó lesz. Másrészt pedig a vonat reggel ér Budapestre, és akkor haza tudok onnan menni Szentesre. De lehet, hogy most megint busszal kell menni, ami azt jelent, hogy megint meg kell kérnem valakit, hogy fogadjon be egy éjszakára, mert éjfélkor már nem lehet hazajutni. Hahh, szeretnék vonattal menni, kérlek szépen drága sztrájkoló emberek, hagyjátok abba a jövő hétre, hogy meg tudjam venni a jegyet. Boldog lennék tőle.

Azért kicsit szomorú voltam, mert olyan jó érzés lett volna, ha a kezemben van a jegy, mert akkor már olyan valósabbnak érezném, hogy újra otthon leszek. Elkenődve mászkáltam a városban, de gyorsan felvidámítottam magam. Mivel sem alkoholista, sem drogos nem vagyok, így más utat kerestem a vidámsághoz, és félnapos vásárlás után igazán remek kedvem lett. Kezdődött a gumicsizmámmal. Már nagyon régóta szerettem volna gumicsizmát. Utoljára 9 éves koromban volt, egy nagyon szép, rózsaszín csizma volt egy fókával a talpán. Szóval közel 18 éve vágyom gumicsizmára, hogy újra tapicskolhassak a pocsolyákban. Mivel Bulgáriában nagyon menő gumicsizmába mászkálni, itt rengeteg van minden felé, csak eddig drága volt. De mivel most már tél van, és hideg, így az őszi cuccokat kiárusították, és csupán 10 leva volt. Először egy másikat szerettem volna, de abból csak túl nagyok voltak, így végül az lett, amit legelőször láttam meg. De ezerféle volt a piros pöttyöstől a párduc mintáson át a lila virágosig. Aztán elmentem még jópár boltba, hogy anyának, és keresztanyukámnak vegyek valamit, mert már mindenki másnak megvan minden, de nem találtam semmi jót. Aztán haza indultam, közben még bevágtam egy banyicát. Otthon ledobtam a cuccaimat, és indultam a piacra, hátha ott találok valamit. A liftben nagyon vicces volt. Beszálltam szépen a 12. emeleten, aztán a 10-en beszállt egy fickó - olyan kidobó ember típusú - a barátnőjével és az angol buldog kutyájukkal. B*sszus gondoltam, ez a kutya engem itt mindjárt megesz, dörgölődzött hozzám, meg minden. Ez a kicsi lift volt, mert kettő van itt. A kicsibe két ember fér el kényelmesen, már bent voltunk hárman plusz a kutya. Aztán a 6. emeleten megálltunk, mert jött egy néni. Kicsit meglepődött, mert a kutya azt hitte, hogy már lent vagyunk, és mehet rohangálni, ezért ugrott volna már kifelé. Látni kellett volna a néni arcát :) Aztán gondolkodott pár pillanatig, majd pedig beszállt ő is - kb. 150 kiló lehetett, kicsit sem voltunk zsúfolva a liftben. Majd leértünk, és ekkor a kutya elindult kifelé, mint akit kilőttek volna, de a néni előtte volt, közben a fickót húzta a kutya, az átesett a jószágon, rá a nénire, akit felkent a lépcsőház falára. Ez annyira vicces volt, hogy negyed óra múlva, mikor már a piacra értem, még akkor is ezen rötyögtem magamban. 

Vettem tök szupi cuccot. Kovácsolt vas - vagy legalábbis annak néz ki - mécses tartó, olyan, amit a falra kell felrakni, olyan, mint egy faág, szép levelekkel, meg valami csillogóssal van bevonva, és három üveg mécsestartó van hozzá úgy kb. 60-70 cm nagyságú, és nekem nagyon tetszik. 

Vettem a piacon mindenféle dolgot, utána meg mentem a Kauflandba, mert szerettem volna szegfűszeget venni, hogy tudjak mézeskalácsot sütni. Na persze ott aztán minden van, de szegfűszeget azt még véletlenül sem találtam, de végül a Fantastico-ban volt. Szóval ebéd után összeállítottam a tésztát, és beraktam a hűtőbe pihenni. Ezalatt hungarocell lapból csináltam ajtódíszt, amit Lerával kis is raktunk a bejárati ajtó külső részére. Én szerettem volna bevinni az irodába, de ő teljesen oda volt, meg vissza, hogy milyen cukit alkottam, és rakjuk ki itthon. Szóval majd csinálok valamit az irodába is. 

Hatkor elkezdtem kinyújtani a mézeskalács tésztáját, és csillagokat, szíveket, és kis virágokat szaggattam belőle. Azt senki nem mondta, hogy ez pillanatok alatt kész lesz. Beraktam a sütőbe, és beállítottam a csörgőt rajta 20 percre, hát mondom, annyi biztos elég lesz. Közben elmosogattam, majd elkezdtem csinálni hozzá a fehér cukormázat. Aztán egyszer csak, na mondom ránézek már, kinyitom, és már tök barna volt. Úú mondom, atyám de béna vagyok, itt állok mellette, és megégetem. De nem lett fekete, csak olyan napbarnított :) de az ízén semmit nem változtatott, mert már egy csomót megettem belőle, és szerintem nagyon jó lett.

Guiness rekord ... yesss ott voltunk :)

Младежи наредиха най-дългото послание в света

Kattints ide, és meglátod!

Szeretlek Télapó bácsi!

Nagyon jó volt a december 5-e, és most igazán boldog vagyok. Reggel berejtettem némi édességet a lakótársam cipőjébe, mivel tudtam, hogy csak késő éjszaka fogok haza érni, és akkor már nem tudom megoldani, és szerettem volna, hogy lássa, milyen jó is az, hogy ha jön a Télapó. Utána mentem a City Center Sofia-ba, ami egy pláza, mert a National Agency szervezett egy Guiness rekordot, aminek keretében önkéntesek egy kilométer hosszan önkéntességel kapcsolatos szövegeket ragasztgattak le a padlóra sorban a pláza emeletein. Alapjában véve elég unalmas lett volna, de hála a Télapónak, képzeljétek el, hogy ott volt a kis bandás társam Lettországból, akit nagyon szeretek, és nagyon megörültem neki. Rajta kívül ott volt még Viktor is Plevenből, aztán pedig ott volt még Bori is (szintén magyar EVS volunteer Szófiában) és Leo is (francia EVS Szófiában), és annyira jó volt, meg még találkoztam egy nagyon kis aranyos lánnyal Romániából, és tööök jó volt. Aztán mentünk át a Magyar Intézetbe, mivel ott a CVS által szervezett önkéntes nap volt, ahol fél 3-kor előadtam magam a bolgár projektemről, utána pedig kézműves foglalkozás volt, ahol csináltam egy pompomot. Aztán találkoztam pár tök jó arccal, majd mikor kezdett unalmas lenni, akkor elmentem enni, de képzeljétek el, hogy mire visszaértem ott volt Bori, Leo meg a román csajszi, és annyira zsír volt, és olyan jó volt velük beszélgetni. Tisztára be vagyok pörögve, mert nagy okosan kitaláltuk, hogy közösen fogunk valami nemzetközit alkotni, szóval tök vidám voltam. Aztán Nellivel és Dórával sétáltunk át a Zeneakadémiára, mivel hangverseny volt Liszt Ferenc tiszteletére, és képzeljétek el, hogy Szokolay Balázs jött el Magyarországról, és óó nagyon jó volt. Meg ráadásul még az UKI fényképésze is voltam, és ott volt Bedecs Laci, akivel utána beszélgettem, és kocsival indultunk haza, mert olyan aranyosak voltak, hogy Györgyiek elhoztak a féjével. Ez a nap egyszerűen zsír volt, mert egy csomó emberrel bandáztam. Aztán mikor hazaértem, képzeljétek el, hogy a Télapó ajándékot rakott az ágyamra :) Kérdezem a kis amerikai lakótársat, hogy hát itt meg mi történt. Mondja, hogy jött a Télapó, csak nem talált itthon :) Szeretem a mai napot, nagyon szeretem, igaz, hogy 45 perc múlva éjfél, és mindjárt vége, de ez nagyon szupi volt!!!

Boldog szülinapot Tajnai Lottika!

Elmúlt az ősz ...

Már nem sodorja utca pora
Színes levelet halomra.
Nincs már reggel napsugár,
Kinek énekel a kismadár.

Köd borítja szürke eget.
Hideg elől hová menjek?
Fagyos reggel, fagyos éjjel
Jég szikrázik csillag fénnyel.

Kopár lett a kis orgona,
Ágacskáit jég borítja.
Hideg szellő csípi arcod,
Tél nyerte meg ezt a harcot.

Kedves ősz most elbúcsúzik,
Ágyacskájába bebújik.
Becsukja a kicsi szemét,
S hallgatja a téli zenét.

Vissza tér majd hozzánk máskor,
Újra színes fényt varázsol.
Addig pedig havas tél,
Szikrázó mesét mesél.

Aztán tavasz virágai
Lesznek majd a barátai.
S meleg napos nyár után
Az ősz újra ránk talál.

Eltelt az ősz, nagyon gyorsan eltelt, úgy, hogy szinte észre sem vettem. Gyorsan jött, gyorsan ment, de nagyon sok örömet hozott nekem. Három hónap alatt három országban jártam, régi barátokkal találkoztam, sok embert megölelgettem, és igazán boldog voltam. Csodás három hónap volt, nagyon, nagyon. Igazán hálás vagyok a sorsnak, amiért ez az én életem, és minden jóban van részem, s bár lehet a dolgok változnak, és biztos lesz olyan, mikor majd valami rosszabb lesz, de most minden olyan nagyon jó. Bár volt pár ember, aki elment ez idő alatt, de közben új barátaim is lettek. Szerettelek ősz, nem foglak soha elfeledni!

BELGIUM

Azt hiszem, hogy nem lesz egy rövid történet, ha mindent le szeretnék írni, de annyira nagyon jó volt Belgiumban, talán életem legjobb négy napját töltöttem el ott, persze ez főleg annak köszönhető, hogy olyan emberekkel voltam együtt, akiket nagyon szeretek.

Belga kalandom november 25-én pénteken reggel kezdődött, amikor elindultam a reptérre. Másfél óra séta, metró, és buszozás után megérkeztem a reptérre, becsekkoltam, találkoztam a kis bolgár bandás társaimmal, és vártuk a repülőnket. Wizzair-rel mentünk, ami azért volt jó, mert magyar vonatkozása miatt ott feszített a szép piros-fehér-zöld zászló az ajtó felett, és ez olyan megnyugtató érzés volt. Igazából nem éreztem úgy, hogy külföldre utazok. Talán azért lehetett, mert már eleve külföldön vagyok, vagy nem tudom, hogy miért. Máskor mielőtt repülök legalább van bennem némi izgalom, de 14 repülés után megállapíthatom, hogy már semmi érdekes nincs benne. Semmivel nem volt izgalmasabb, mint felülni a helyijáratos buszra. Azért kár, hogy elmúlt már az újdonság varázsa. Már nem aggódok a reptereken, hogy nem találom meg a helyes kaput, vagy elkeveredek, mert nagyok. Mindenhol vannak emberek, és simán szóba elegyedek bárkivel.

Két és fél óra repülés után megérkeztünk Charleroi városkába. Innen busszal mentem Brüsszelbe, bár ez is mókás volt. A reptéren megkerestük a buszmegállót, de ugye jegyet kell venni valahol. Jó, ez nem volt nagy gond megtalálni, de akkora sor volt, hogy még olyat nem is láttam. Több mint egy teljes órát álltunk a sorban, és csak későbbi buszra volt jegy, így délután 5-ig lehetőségünk nyílt felfedezni a reptér nyújtotta örömöket. De gyorsan telt az idő, és egy óra buszozás után megérkeztünk Brüsszel South-Midi vasútállomásra. Ezt ne úgy képzeljétek el, mint egy vasútállomás ez egy nemzetközi vasútállomás, buszmegálló, metrómegálló, villamosmegálló, és bevásárlóközpont összeolvasztása, ami akkora hatalmas, mint egy kisváros. Jött a hirtelen érzés, hogy hogy a bánatban fogjuk megtalálni azt, amit keresünk. Bár volt egy információs kijelző térképpel, de azt nem mutatta, hogy hol vagy rajta, így nem tudtuk betájolni, hogy merre kéne menni. Mivel mindannyian másfelé indultunk, más városokba, és más közlekedési eszközzel, így útjaink elváltak. Pár percnyi bolyongás után találtam végre metróra utaló M-betűs jelet. Háhh, gondoltam most már király vagyok, csak követem a nagy táblákon a nyilakat. Meg is találtam  a metróhoz vezető mozgólépcsőt, csak fogalmam nem volt, hogy hol tudok jegyet venni. Megkérdeztem találomra a mögöttem lévő csajszit a lépcsőn, hogy tud-e angolul, és tudja-e, hogy hol kell jegyet venni. Mondta, hogy nem tudja, de ő is azt keresi, így kereshetjük együtt. Szépen megvettük a jegyet, elkezdtünk beszélgetni, ő Spanyolországból jött 10 napra csak úgy lődörögni, és felfedezni Belgiumot. Aztán beszélgettünk, beszélgettünk, és kiderült, hogy ugyanabban a hosztelban van foglalásunk. Atyám ekkora mákot :) ott van sokezer ember, és összetalálkozunk mi ketten. Fura dolgok vannak. Így aztán együtt metróskodtunk, és mentünk a hosztelbe. Az utcán megkérdeztem egy fickót, hogy merre van, mert sötét volt, és nem találtunk utcatáblákat. Becsekkoltunk, majd némi felfedezés és pihenés után következett egy éjszakai városnézés.

A szállás Brüsszel központjában volt a Botanique kert mellett. Ez egy szép nagy park volt, és környék is gyönyörű. Vagyis egész Belgium nagyon szép, mert nem volt szocialista blokkok vannak mindenfelé. A házak csak 2-3-4 emelet magasak, és mind szép díszes, színes. Persze itt is vannak toronyházak, irodaházak, de többségében szép épületek uralják az országot. Nem csak a kisebb városokban, hanem Brüsszelben is. Ezért van, hogy területileg nagyon nagy, holott kevesebb a lélekszáma mint mondjuk Szófiának. Az utcákon viszont elég sok szemét volt, ami szerintem kicsit szomorú, mert lerontja eme szép város értékét. Nincsenek kóborkutyák, macskák, vagy galambok, mint itt. Viszont nagyon sok afrikai csoki ember él ott, nagyon sok. A francia és a holland is hivatalos nyelv ott, plusz még a flamand, de Brüsszel az a francia régióhoz tartozik, és most rájöttem, hogy nem is szeretem ezt a nyelvet. Régen tetszett még az iskolában, olyan szépnek hangzott, amikor a tananyagokhoz volt listening és hallgattuk a francia beszédet. De így élőben egyáltalán nem volt szép, sőt kimondottan zavaró volt számomra. Hiányoztak a bolgár hangok. Viszont meglepődve tapasztaltam, hogy boltban, metrón, hosztelben tudtam franciául intézkedni, és értettem is, amit mondtak nekem, tehát valahol mélyen bennem lapul még a francia tudás, csak kicsit fel kéne elevenítenem.

Szombat reggel a brüsszeli Magyar Intézetnél találkoztam Rossival. Azt nem is tudom nektek elmondani, hogy mennyire jó érzés volt újra látni, és megölelni, és ott lenni vele. Hirtelen, mintha elszállt volna a pár hónap, amit távol volt, és csak nem is tudom, olyan nagyon jó volt látni, hogy mosolyog, hogy jól érzi ott magát, és sikerült egy boldog kis életet kialakítania magának és családjának is.

Először elmentünk megnézni a Szent Miklós Katedrális, ami gyönyörű szép. Az egyik legyszebb, vagy a legszebb templom, amit láttam. Olyan hatalmas nagy volt, és annyira szép volt. Volt benne egy múzeum, ahol ki voltak állítva valami vallási nagyemberk ruhái. De nagyon durva, hogy többszáz éves ruhák úgy néztek ki, mintha teljesen újak lennének. Volt a templomnak egy része, ahová nem lehetett bemenni, mert az a különleges eseményekre van. Ja, meg Brüsszelben vannak olyan helyek, ahová csóri kis emberek nem léphetnek be, csak a király és a királyi család tagjai. Annyira fura volt, hogy ott királyság van. Akármerre mentünk a városnézésen mindent I. Leopold királynak, vagy II. Leopold királynak építettek. Számomra a királyok mesebeli lények gyermekkoromból, így nekem ez a világ a válóságban nagyon furának tűnik.

Ezután felültünk a városnéző buszra, ami két emeletes, felül nyitott busz, ahol fülhallgató segítségével, általad választott nyelven meghallgathatsz sok infót a városról, miközben pár óra alatt végigjárod Brüsszel nevezetességeit, Atomiumot, Parlamentet, Királyi rezidenciát, tereket és emlékműveket ... szinte mindent. Amikor az út véget ért, akkor elmentünk megnézni a Mannaken Pis szobrot, ami egy pisilő kisfiú, nagyon népszerű hely zsúfolásig tömve emberekkel, mert mindenki fényképezkedni szeretne vele. Van a városban egy kislány változata is, a Jannaken Pis, ami már kevésbé népszerű, és én sem tudtam, hogy egyáltalán van ilyen, de különleges helyzetben voltam, mivel egyéni útmutatásban részesültem.

Ezután elmentünk a főtérre, vagyis nem tudom, hogy ez-e a főtér, de szerintem igen. Én még ilyet soha életemben nem láttam. Van egy nagy tér, ahol körülötted hatalmas, gyönyörű szép, főleg neogótikus stílusban épült épületek vannak, és állsz ott, 360 fokban körbenézel, és egyszerűen nem tudsz meg sem szólalni, mert tátva marad a szád. Ezen a téren van egy múzeum a Mannaken Pis-nek, illetve az első pár emelet az Belgium és Brüsszel történetét mutatja be, és legfelül pedig egy kiállítás van a kis szobor ruhácskáiból. Ez annyira cuki hely volt. Rengeteg kis szobor felöltöztetve a nemzetek ruháiba. Volt magyar huszár is, és találtunk bolgár nép öltözetet, de többszár ruhácskája van, nagyon aranyos kis hely volt ez.

Ezután elmentünk Rossiék otthonába, ahol a fiúk (férje és kisfia) finom levessel vártak minket. Ebéd után elmentünk Gentbe, ami egy gyönyörű szép kisváros. Minden épülete különleges, és varázslatos. Volt ott egy templom, aminek az az érdekessége, hogy szerettek volna nagyon nagyot alkotni, szebbet és nagyobbat, mint bármi eddig, de elfogyott a pénzük, így a két torony közül csak az egyiket tudták befejezni, és a másik csonkán áll. Volt ott egy vár is, meg egy kis csatorna, ahol lehet hajókázni.

Visszafelé, amikor mentünk a parkoloházba a kocsiért felmentünk az emeletre plázáskodni. Mivel engem és Ádámot annyira nem hozott lázba a ruhaüzlet, így mi elmentünk a számítógépes játékos boltba, meg könyvesboltba. Aztán visszamentünk a ruháshoz, hogy nehogy azt higgyék a szülei, hogy elvesztünk. De Ádám unatkozott, és megmutattam neki, hogy hogyan lehet élveznie a vásárlást az anyukájával. Felpróbált mindenféle bébi sapkát, meg Miney Mouse fülvédőt, én meg csináltam róla képeket, itt van egy Hello Kitty-vel. 

Annyira cuki kisgyerek, és olyan jó volt vele tölteni az időt, mert olyan volt, mint Robival és Brigivel, idétlenkedtünk, és olyan kis vidám volt tőle. Aztán haza mentünk hozzájuk, közben a kocsiban bolgár nyelvleckét adott nekem, meg jól elvoltunk. Majd 3D-ben megnéztük a Hupikék Törpikéket, és tök szupi volt, repkedtek körülöttünk a pillangók, és hasonlók. Aztán este visszaszállítottak a hosztelbe, ahol még bandáztam egy kicsit a srácokkal, akiknek még a nevét sem tudtam megjegyezni, de azért jól elvoltunk. Hajnalban lefeküdtem, de reggel 5-kor már fel is ébredtem, mivel egy birka lány akkor érkezett még, és elkezdett csörömpölni, kipakolni, rendezkedni. Nem sok tapintat szorult belé másokkal szemben. Na mindegy, mert kelni is kellett korán, hiszen reggeli után indultunk egy páran megnézni az Európai Parlamentet, és a többi EU intézményt. Miután végigjártuk az épületeket visszamentünk az Európa Parlament Látogató Központjába, ahová szigorú ellenőrzés után bebocsátást nyertünk. Ez egy multimédiás központ, ami elképesztő, nekem nagyon tetszett. A Parlamentáriumban kapsz egy kis masinát, fülhallgatóval, amivel ha mászkálsz a szobákban, hozzá kell érintened egy elektromos panelhez, és löki neked az infót a saját nyelveden, mivel az EU összes hivatalos nyelvén kérheted a cuccot. Mentem az infó pulthoz, mondom szépen angolul, hogy magyart szeretnék, amire a csajszi magyarul válaszol nekem. Hupp meglepődtem kicsit, de mivel már előző nap is több magyarral találkoztam, így annyira mégsem volt fura, hogy itt is egy magyarba botlottam. Vagyis nem is egybe, hanem mindjárt ötbe, mivel mondta a csajszi, hogy itt egy magyar család, ha sietek, akkor még utolérem őket. Mondta, hogy most a hétvégén nagyon sok magyar volt itt, és ez olyan tök király. A Parlamentáriumban el lehetne tölteni akár egy teljes napot, ha minden infót végig szeretnénk hallgatni, de nekem most nem volt annyi időm, szóval a lényegtelen dolgokat kihagytam. Mindenféle multimédiás asztalok, táblák, tapipados gépek és egyéb érdekes dolgok voltak ott. Volt egy szoba, ahol meg lehett ismerni az összes embert, aki az EU Parlamentben dolgozik. Máshol az országok nagy embereiről lehetett videót nézni. Egy másik helyen az egyész EU volt megcsinálva, és a fények és minden annyira különleges volt. Volt egy körterem ilyen elnöki székekkel, körbe a fal, olyan mint a Feszty körkép, csak ez digitális cucc volt, ahol egy partamenti ülés részletei voltak. Közben te ültél az egyik székben, előtted számítógép, a hangszóró löki neked az infót angolul, a kis szerkezeted a saját nyelveden. A résztvevők összetételét, és ülésrendet lehetett megtanulni egy aranyos kis játékkal, ahol az embereket le kellett ültetni a saját helyükre. Rengeteg infó volt az egész EU létrejöttéről, az országokról, a döntéshozatalról, mindenről.

Délben Rossiék jöttek kocsival a Parlamenthez, a Luxemburg téren felvettek, és elmentünk Antwerpenbe. Közben a kocsiban Lego Starwars emberkékkel játszottunk Ádámmal, hogy gyorsabban teljen az út. Antwerpen alapvetően egy kereskedő városból nőtte magát nagyra. Kezdetben a vízi kereskedelem miatt jött létre, de ma már vasúton is nagy forgalmat bonyolít le. Először bementünk a katedrálisba, ami hatalmas három hajós épület volt, és nagyon szép. 

Ezután találkoztunk egy bolgár nénivel, akinek a nevét elfelejtettem, de Rossi régi ismerőse volt. Felmentünk a lakásába, ahol vendégül látott minket, és egy darabig ott voltunk náluk, majd pedig körbe vezetett minket a városban.

Elmentünk egy toronyba, ami egy különleges épület, hat hónapja építették, és minden szintjén múzeum van. Az épület a kikötő mellett van, ahol nagyon sok szép hajót láttunk. A torony tetejére mozgólépcső vezet fel, ahol mi nagyon mókás játékot találtunk ki Ádámmal. Egyszer ő szaladt előre, én hátra maradtam, és a korábban szerzett szórólapokat fentről lerepítette a két mozgólépcső közötti fém részen, én pedig lent elkaptam. Utána én mentem előre, és küldtem le a papirokat, ő pedig elkapkodta. Néha tök mókás szaltókat nyomtak a képeslapok, a füzetek meg egész egyszerűen lerepültek. Fent a torony tetején csodás látvány tárult elénk, ahol teljesen körül lehet menni, és egész Antwerpent belátni onnan.

Később visszavittük a kedves nénit, és mi visszamentünk Brüsszelbe. Mivel Ádámnak tanulni kellett, ezért úgy gondoltam, hogy jó lesz, ha már nem zavarom őket, de Ádám azt mondta, hogy ő gyorsan tanul, addig mi elleszünk. Először elmentünk vacsorázni, utána haza hozzájuk, ahol Rossival sütöttünk belga mindenféle dolgokat, addig Ádám szépen tanult. Amikor befejezte, akkor számítógépen mutott nekem pár dolgot, amit legóból épített, meg néztünk legós kisfilmeket, után pedig mondta, hogy megmutatja a kis játékait, és elkezdtünk Playstation-nel játszanni. Annyira nagyon jó volt, tök sokat nevettünk, és nagyon élveztem, meg ő is. Játszottunk egymást verős játékot, célba lövést, frizbit, röplabdát, asztaliteniszt. Annyit ugráltunk, hogy teljesen belemelegedtünk. Aztán mondtam neki, hogy már nagyon késő van, és neki holnap iskolába kell menni, ezért jobb lesz, ha abba hagyjuk. Még egy kicsit beszélgettünk, meg idétlenkedtünk, és utána visszavittek a hosztelba. A kocsiban még volt utoljára egy kicsi időnk, hogy ökörködjünk, aztán sajnos el kellett búcsúzni tőlük. Nagyon megszerettem a kisembert, nagyon cuki gyerek. Jó volt, mert négy közös nyelvünk is volt, beszéltünk magyarul, bolgárul, angolul és franciául is. Sokszor mondaton belül is keverve a nyelveket.

Vasárnap este, még bandáztam egy pár sráccal a Vincent Van Gogh Center-ben, utána elmentünk aludni. Hétfő reggel Rossi jött a hosztelhez, ahonnan együtt metróztunk be a központba, ahonnan a shuttle busz meg Charleroi-ba. Így még volt utoljára 2 óránk bandázni, beszélgetni, ami annyira jó volt. Szeretem őt, mert olyan jól látja a világot, nem úgy, mint a legtöbb ember. Bölcs gondolatai vannak, olyan ember, aki már sok mindent megélt a világ minden táján, és sok mindent tud. Szeretettel tekint mindenkire, és élete minden percében a jószándék vezérli. Nem hiszem, hogy túl sok ilyen ember lenne a világon. Majd sajnos eljött a pillanat, amikor már nem volt tovább idő, és fel kellett szállnom a buszra. Rossz volt újra elköszönni tőle, de feledteti ezt az érzést az, hogy mennyire jó volt vele újra találkozni, és egészen biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra látom. Nem tudom, hogy hol, és nem tudom, hogy mikor, de tudom, hogy még találkozunk. Ő olyan ember, aki mindig a szívemben él, bármilyen nagy távolság is legyen köztünk. Rajta keresztül most megismertem Ádámot is, aki olyan, mintha a kistesóm lenne, és a két nap, amit végigjátszottunk örök emlék marad számomra. Sajnos a felnőttek elfeljtik, hogy milyen jó önfeledten nevetni, és csak egyszerűen jól érezni magad. Szórólapból hajtott papírtekercset használtunk lézerkardnak Antwerpenben a Katedrális melett, és tök sok időn keresztül kardoztunk, papirokat dobáltunk a mozgólépcsőn, idétlenkedtünk a kocsiban, gyártottunk távcsövet, ökörödtünk a bolt bébi osztályán, bújócskáztunk a ruha üzletben, amíg vártuk a szüleit, playstation-öztünk, nevetgéltünk, és jól éreztük magunkat. Számomra olyan volt, mint amikor Robival és Brigivel játszok. Ezt az érzés augusztus óta nem éreztem, és most Ádámnak köszönhetően újra gyerek voltam, és nagyon jó volt. Nem is érdekes, hogy hol voltunk, vagy miket csináltunk, csak az számít, hogy velük lehettem, amitől most a szívem nagyon boldog.

El tudod olvasni? :)

3Z 4ZT B1ZONYITJ4 HOGY M1LY3N
C5ODÁNL4TO5 DOLGOKR4 KÉP35
4Y 3MB3R1 4GY! 3LŐ55ZÖR N3HÉZ
D3 M1R3 1D3 ÉR5Z MÁR
4UTOM4T1KU5AN OLVA5OD
GONDOLKODÁ5 NÉLKÜL, T3HÁT
N4GYON BÜ5ZKE L3H3T5Z
M4G4DR4 M3RT C54K PÁR4N
TUDJÁK 3LOLV4SN1 3ZT.

szeretem a kórustársaimat, nagyon szeretem

Azt hiszem úgy is megölelhetünk valakit, hogy többszáz kilóméter távolságban van tőlünk, vagyis tegnap este én így éreztem. Annyira jó volt látni, mikor az e-mail-emre jött egy értesítés, hogy az iwiw-en üzentet kaptam. A szavaknak és a bennük rejlő betűknek csodás erejük van, ha megfelelő sorrendbe rakjuk őket. Az üzeneted mintha itt valósággá vált volna, és tényleg úgy éreztem, hogy egy kicsit itt vagy velem, amitől nagyon jó érzésem támadt. Bár szomorúan olvastam, hogy nem minden úgy alakul, ahogyan szeretnéd, de szavaid számomra mégis egyfajta megnyugvást okoznak. Egyike vagy azon különleges embereknek, akiket nagyon szeretek, mert lelkedben a jóság ereje rejlik. Az ilyen emberekért érdemes élni, az ilyen emberek barátsága ad erőt számra, hogy ne felejtsek el hinni abban, hogy igenis élnek még jó, és önfeláldozó angyalok köztünk. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ezt érzi rajtad, hiszen te is jól tudod, hogy sokan szeretnek téged. Csak ülök melletted, és talán nem is beszélgetünk, de a világ mégis békésebb és nyugodtabb akkor, olyan érzés, mint gyermekként, vagy akár felnőttként is az anyukánk mellé leülni, és tudni azt, hogy semmi nincs a világban ellenünk, hiszen van egy védőbástyánk. Boldog vagyok, hogy kijelenthetem, vannak ilyen barátaim. Barátok, akik még országok távolságán keresztül is áthatolva képesek megölelni engem. Szeretlek Terike!

Kicsit rosszul érzem magam attól, hogy ott hagytam Szentesen mindenkit, és ha kedves leveleket írtok, akkor mindig feltámad bennem az érzés, hogy milyen jó is lenne ott lenni köztetek. De közben olyan fura, hogy egyáltalán nincs honvágyam. Nem érzem azt, hogy haza akarnék menni, vagy itt rossz lenne. Megijedek magamtól is, hogy eltüntek az érzéseim? Vagy én sem tudom, hogy mi van. De talán olyan lehet ez, mint a kisgyermekek ösztönös reakciója. Ha egy kisgyereket elszakítanak a szüleitől, vagy kiszakítják abból a közegből, ahol eddig békésen élt, akkor az első 1-2 hétben a remény élteti, és lankadatlan reménnyel várja az általa hőm imádott személyt. De mivel később sem találkozik vele, ezért általában 3-4 hét elteltével eltemeti, és soha többé nem gondol rá, teljesen törli a memóriáját. Ami valahol egy csodás képessége az agynak, mert így lehetővé teszi a kisbabának, hogy újra boldog legyen. Tudjátok, most úgy érzem, mintha nem is lett volna semmi korábban. Olyan, mintha az egész eddigi életem csak ebből állt volna, hogy itt vagyok. Már ez vált oly nagyon természetessé, és nem tudom, hogy jó, vagy rossz? Mert persze az jó, hogy itt jól érzem magam, de egyszer majd véget ér, és kicsit rémisztő az, hogy ha visszamegyek Magyarországra, akkor sikerül-e majd folytatnom ott úgy az életemet, mintha el sem jöttem volna. S lehet, távol van még, mert még 5 és fél hónapom van itt, de azért fura ezekbe belegondolni. Minden esetre nagyon jó érzés a tudat, hogy a barátaim várnak haza. :)

nagynéniségem angyalkája :)

A kishölgy, aki a legdrágább kis unokahúgom, Emma. Szeretlek kis tökmag, csak pár hét, és megdajkállak :)

Szeretem a bolgár kiskutyámat!!! :)

Találtam egy kislány kiskutyát. Pacsinak neveztem el, de ő bolgárul írja a nevét: Пачи. Annyira nagyon cuki, kaptok képet róla:

 

Kár, hogy a lakásba nem lehet felhozni, egész nap pedig nem tudok vele lent lenni. Itt lakik a házunktól kb. 50 méterre, a játszótéren túl. Gyorsan felraktam képeket a facebook-ra, persze anyukám látta, és nem azt volt az első gondolata, hogy milyen jó, hogy találtam kiskutyám, mert ettől én felvidámodok, hanem azt mondta, "de ugye kicsi lányom idegen kutyákat nem simogatsz meg." Ééén idegen kutyákat ááá soha. De ő nem volt idegen, mert itt lakik, vagyis ha úgy vesszük a szomszédom, a szomszédokkal meg ugyebár szokott barátkozni az ember.  :)

furát álmodtam ...

Olyan furát álmodtam, hogy álomfejtő legyen, aki ezt kibogozza. Szerencsére elég sok mindenre emlékszem, így gyors le is írom, hogy ne felejtsem el. Szóval az első rész, amire emlékszem, hogy kint vagyunk valami iskola udvaron, vagy legalábbis nekem annak tűnt. Ott két fiúval beszélgettem, akik nem voltak magyarok, valami nemzetközi hókamóka lehetett. Aztán be kellett menni egy terembe, ahol össze-vissza voltak  a székek. Ott leültünk, de annak ellenére, hogy a foglalkozás elkezdődött, mi tovább folytattuk a beszélgetést. Aztán egyszer csak ránkszólt Sznezsi, aki a kis főnököm itt Bulgáriában, majd mondott valamit, de nem figyeltünk rá, és visszakérdeztem, de csak annyi volt, hogy jó lesz-e az, ha mi hárman együtt leszünk egy csoportban, plusz még hozzánk jön egy lány, mert négyes csoportokban kell majd dolgozni. Mondtam neki, hogy persze, jó lesz. Aztán kiderült, hogy a szünet alatt, amíg mi jól elidétlenkedtünk, addig fel kellett volna készülni egy feladatra, mert mindenkinek írni kellett egy rövid horror történetet, aminek előadásában a csapattársak segíthetnek. Ám hoppá, mi ekkor eszméltünk rá a fiúkkal, hogy nem is csináltunk semmi, még ötletünk sincsen. Ekkor kaptunk egy-egy lap 8x8 cm-es világos zöld post-it lapocskát, hogy írjuk le a tervünket. De nekem nem volt elég, és szerettem volna még egy lapot, de már nem volt üres. Na mindegy, miközben pár emberke előadta a művét, addig én gondolkodtam, hogy mit is adjak elő. Szóval megírtam a történetemet, ami arról szólt, hogy volt egy jó tanuló lány, aki este imádkozott, hogy sikerüljön minden vizsgája, meg jó eredményei legyenek, az isten meg visszaválaszolt neki, hogy minden jó lesz, csak ne veszítse el a fejét. Aztán a lány elmegy aludni, és jön három zombi – megkértem a három csapattársamat, hogy legyenek ők a zombik – akik megtámadják és levágják a fejét. De aztán felriad, és rájön, hogy csak álmodta. Hú atyám, az álombeli énemnek idétlen gondolatai voltak. Na szóval azon idegeskedtünk, hogy nehogy sorra kerüljünk. Közben ott volt a középiskolai volt osztályfőnököm, ő is tartott előadást a horror történetéről, de nekem nem tetszett. Aztán kézfeltartással lájkoltuk, hogy kinek tetszett, és valaki felírta a táblára a pontokat. Szerencsére kicsöngettek, és nem jutottunk sorra. Ez volt aznap az utolsó óránk, de még egy kicsit ott maradtunk beszélgetni. Ott volt Fekete Feri, aki általános iskola 6. osztályában bukott le hozzánk, de 7.-ben el is ment magántanulónak, szóval nagy szerepe nem volt az életemben, de mégis benne volt az álmomban. Arról panaszkodott nekem, hogy milyen bonyolult házi feladatott kapott angolból, mert egy fogalmazást kell írni következő órára. Megkérdeztem, hogy ki az angol tanára, és mondta, hogy Nelli, aki itt Szófiában a Magyar Intézetben dolgozik. Én meg elkezdtem irigykedni, hogy milyen jó neki, hogy Nelli a tanárnője. Aztán ott ült előttem Csizmadia Márti, aki középiskolában volt osztálytársam, és őt is megkérdeztem, hogy ki az angol tanára, de valami ismeretlen női nevet mondott. Na mindegy, aztán elindultunk kifelé – de ez olyan hely volt, ahol a valóságban még sosem jártam. Lépcsős épület volt, és ahogy kijöttünk, még volt ott 4 vagy 5 lépcsőfok kint is. Aztán egyszer csak ott termett Kajtár Erika, aki szintén középiskolai osztálytársam, megfogta a kezem, és azt mondta, hogy a vállalkozást mindenképp folytassam, mert a pályázatírás az nagyon jó. Majd elindultunk haza, de egy sarki épületnél, ahol pirosas bordós téglafal volt ő balra akart menni, én pedig egyenesen. Mondta, hogy ő a vasút állomásra megy, én  meg mondtam, hogy végül is mehetek vele. De azt mondta, hogy inkább ő jön arra velem. Szóval mentünk tovább együtt, és egyszer csak ott voltunk Szentesen a Rákóczi és a Vörösmarty utca sarkán, ahol balkéz felől elkezdett felénk rohanni egy hatalmas, olyan medveölő kutya. Fekete, és sötét barnás volt a szőre. De szerencsére csak elfutott mellettünk, mert valamit üldözött. Aztán eltünt Erika, de hirtelen volt egy kutyám. Szerintem valami keverék lehetett, világos zsemle színű és fehér volt, hosszúkás orral, és tudott beszélni, vagyis értettem, amit mondott. Akartunk menekülni, mert a nagy kutya visszafordult felénk. Csak mutatni szerettem volna az én kutyámnak, hogy merre menjünk, és az meg megharapta a jobb kezemet, valamivel a csuklóm felett. De szerencsére téli kabát volt rajtam, így csak kicsit sérült meg, nem vérzett, csak nagyon fájt. Aztán bocsánatot kért a kutya. De közben meg jött a másik, és a földön találtam egy jó hosszú kb. 3-4 méteres nyírfa ágat, és azzal rávágtam a nagy kutyára, és mint egy porcellán szobor darabokra hullott. Ezután mentem nyugodtan haza, de ekkor már egy 16-18 év körüli néger fiú lettem, kék színű kantáros farmem nadrág volt rajtam, meg valami világos színű ing, vagy felső. Ahogy oda értem az otthonunkhoz, ami kint volt a pusztában, valami tanya-féle lehetett láttam, hogy ott volt az álombéli nagyapám, keresztapám és még egy munkás ember. Volt pár hatalmas fólia, amiből terelték ki a csikréket, kacsákat és pulykákat, mert rühesség támadta meg őket, és petróleummal le kellett mindet permetezni. A nagyapa állt baloldalon a fóliánál, elől meg a kerítésnél a keresztapa és a munkás ember. De láttam, hogy pár méterrel odébb, ahol búza, vagy tritikálé kezdett nőni, nem tudom pontosan, mert nem láttam jól, de mindegy valami szántóföld volt, ahol már nőtt a termés, ott állt egy hatalmas medve egy kengurúval. A tyúkokat és a többi állatot el kellett terelni mellettük. Az álombeli keresztapám mondta a tyúkoknak, hogy ne féljenek, ez a medve nem akarja őket bántani, és az állatok mentek is szépen sorban. Aztán meg őzek is elvonultak a maci mellett, de azok is féltek. Ekkor már a kenguru eltűnt, és én ott álltam a kerítésnél, és azon goldolkoztam, hogy hogyan lehetnek ők a rokonaim, ha én néger vagyok, ők meg fehér bőrűek. Aztán nekem is mennem kellett arra a medve felé, és nagyapám mondta, hogy nem kell félni tőle, mert nem akar bántani. Hát én féltem, aztán elkezdett jönni felém a medve, és a nagy karmos mancsát végighúzta rajtam, és ekkor a nagyapám fogott valami nagy husángot, és odavágott a medvének, és ekkor felébredtem. Hát nem tudom, hogy ki tudja ezt értelmezni, de sok sikert hozzá :)