Szép világ

Messze száll a képzeleted,

Hol virágzik a kék virág.

Ott nem kell senkinek megfelelned,

Ez egy szabad, szép világ.

Nem néz rád majd furán senki

Csak azért, mert nem vagy átlag.

Nem kell soha másnak lenni,

Hiszen önmagad, nem más vagy.

Ilyen világot szeretnék,

Ahol mindenkit elfogadnak.

Ott csak jó dolgokat tennénk,

Mert nem számítana, hogy ki vagy.

Barát lenne a szegény és gazdag,

Együtt játszana felnőtt és gyerek.

Lenne családja minden árvának,

Szeretném megkersni ezt a helyet.

Ott nem számítana a bőröd színe,

Vagy az, hogy milyen okos vagy.

Mert lenne mindenkinek hite,

Érezné mindenki, hogy fontos vagy.

Nem kellene másnak lenned,

Azért mert vakon születtél.

Nem kellene soha éhezned,

Mert kitaszított lettél.

Soha nem kéne attól félned,

Hogy egyszer egyedül leszel.

Mert körülötted barátok élnének,

Velük mindig bolgod leszel.

A ’hátrányos helyzetű’ nem lenne más,

Egyenlő eséllyel élnénk.

Az emberek támogatnák egymást.

Segítenének, ha segítséget kérnénk.

Nem ítélne el senki,

Inkább megismerne.

Nem gátolna téged semmi,

Az élet érted lenne.

Van pár ember, aki így gondolja,

Van pár, de nagyon kevés.

Mert a többség nem így látja,

Önző énüket legyőzni nehéz.

De előbb-utóbb rájön mindenki,

Hogy mi az ,ami fontos az életben.

Nem a vagyon, a karrier, drága kocsi.

Hanem az, amit másokért tettem.

Mert biztos vissza nézel egyszer,

Áttekinted az életed.

S ráddöbbensz, hogy semmit nem tettem.

Minek éltem ezt az életet?

Sokfélék vagyunk, és más mindenki,

De mindenkiben rejlenek értékek.

Próbáld meg ezeket jó célra használni,

Fejleszd a benned rejlő énképet!

Csak egy kicsit kéne mindenkinek

Mások felé fordulni.

Egyszer kéne kinyitni a szíved,

Utána könnyebb lenne boldogulni.

Milyen szép lenne ilyen világban élni,

Hinnénk a boldogság létében.

Egyenlő lenne minden és mindenki,

Szeretetben és békében.

óóóóóóó Isztambul :)

Évike, Évike, Évikeee képzeld el, hogy kivel fogok találkozni??? Hikmettel, tudod, emlékszel rá, mutattam róla képeket, a nagyon helyes török srác, akivel Lettországban bandáztam decemberben a demokráciai képzésen. Úgy volt, hogy nem találtuk sehol a térképen, hogy hol van Iszbambulban a nemzetközi vasútmegálló. De szerettük volna tudni, mivel már szállást sikerült foglalni, és mégis csak jó lenne, ha tudnánk, hogy mi merre van. Aztán rájöttem, hogy nekem van kis bandás társam Isztambulban, és gyorsan írtam neki, hogy segítsen már kicsit. Szépen elmagyarázta, hogy hol van a vasútállomás, és tök király, mert a közelében lesz a szállásunk is, a város központjában. Na szóval írta, hogy ha már Törökorászgba megyek, akkor reméli, hogy azért vele is fogok majd bandázni, mert jó lenne újra beszélgetni, és megmutatná a jó helyeket a városban, meg lődöröghetnénk együtt. Mi pénteken megyünk a kis lakótársammal, és szombat reggel érünk ki, Hikmet pedig szombat este érkezik majd meg, mert most épp valahol máshol tekereg. Megadta a mobil számát is, meg elérhetőségeit, nagyon remélem, hogy tényleg tudunk majd találkozni, úúú de király lesz, már nem is a város érdekel, sokkal inkább az, hogy Hikmettel találkozzak újra. Vááá olyan jó, hogy vannak bandás társaim minden felé.

Tegnap voltam fotó kiállításon az NDK mellett, állati szép képek voltak, olyan megállsz előtte és wow képek, gyönyörűek. Próbáltam csinálni képeket, de annyira rosszul helyezkedett a nap, hogy az árnyékos oldalról szinte semmi nem látszik, ha meg azt az oldalt fenyképeztem, ahol sütött a nap, ott meg belelógott a villanykaró, vagy mi, mert minden kép felett volt egy lelógós lámpa, mert éjszaka ezzel világítják ki.

Délután elmentünk, hogy majd megvesszük a vonatjegyeket péntekre. Jó, meg is találtuk a nemzetközi pénztárat, mondom a nőnek szépen bolgárul, hogy mit szeretnék, és erre meg odahívott egy másikat, elkezdtek tanakodni, aztán mondták, hogy most nem tudnak nekem adni jegyet Isztambulba, mert szeptemben 1-én változik a menetrend, úgyhogy majd csütörtök délután menjek ki megint, és akkor majd meg tudom venni a jegyet a következő napra, és akkor meg is tudják mondani, hogy mikor megy majd a vonat. Szóval volt egy felesleges köröm, de mindegy, holnap remélem, már meg tudom venni a jegyet. Ja meg tegnap néztem, hogy még vízum is kell Törökországba, de szerencsére lehet venni túrista vízumot, mondjuk az is 15 euró, banyek minden pénzem elmegy lődörgésre. Hát na mindegy, egyszer élünk, azért még szeptember végén a tengerpartra mindenképpen elmegyek, azt nem szeretném kihagyni semmiképp sem.

... és újra itt a hegyem ...

Fura volt vissza indulni. Délelőtt még gyorsan utoljára leszaladtunk a Kurca-partra a két kicsivel, hogy lefenyképezzük a trópusi növényt, ami benőtte, aztán egyik percben még a nádasban sétáltam, másik pillanatban már a buszmegállóban álltam, és vártam a buszra. Sokan voltak, mindenki Budapestre akart menni. Aztán fent Népligeten összebandázkodtam egy sráccal, aki külföldön volt nyaralni, és most ment haza Székesfehérvárra. Mellém ült, és elkezdtünk beszélgetni, így legalább gyorsabban telt az a 2 és fél óra, amit várni kellett. Múltkor 6 előtt csak egy kicsivel érkezett meg a bolgár busz, most viszont már háromnegyed 5-kor beért. Akkor – mint utólag tapasztaltam elhamarkodottan – úgy gondoltam, hogy ezek jó söfőrök lesznek, biztos időben megérkezünk Szófiába. Négyen szálltunk fel Budapesten, a másik három bolgár volt. Már megint csak egyedül én voltam magyar, úgyhogy azt meg is állapítottam már indulás előtt, hogy a sok beszélgetéstől biztos, hogy nem fog kiszáradni a szám. De volt egy ismerős is a buszon, egy néni, akivel együtt mentem hazafelé, csak ő Szlovákiába ment, és ő is pont most jött vissza. Aztán 6-kor elindultunk, és valahogy nem éreztem azt, hogy vissza akarnék jönni. Aztán az autópályán még láttam a Szentes/Csongrád/Kiskunfélegyháza lehajtót és még utoljára visszapillantottam Szentes irányába. Ezután nem sokkal, még a határ előtt tartottunk egy kis pihenőt. De minek? Még csak épp hogy elindultunk. Na mindegy, arra viszont jó volt, hogy megcsodáljuk a semmihez nem fogható alföldet, ahol nem zavarnak dombok, hegyek és egyéb oda nem illő dolgok a kilátásban. Szép volt, bár a nap már lement, de az ég még színes volt, és a felhők szélén megtört a fény. Ez az utolsó képem Magyarországról. Aztán jött a határ, ahol kilóméteresnek tűnő kocsisor állt, de busz nem volt olyan sok, így gondoltam, majd haladunk. Aha meg persze, mert feljött egy idő után a sofőr és mondta, hogy egy afgán emberrel van valami gond, és most ezért állunk. Úgyhogy várakoztunk röpke 2 és fél órát, hát mondhatom élvezetes volt. Aztán azt hiszem elaludtam, vagyis nagyon mélyen nem alhattam, mert emlékszem, hogy ezerszer felébredtem, ahogy fékezett a busz, vagy a mellettem ülő birka ember oldalba vágott, mert álmában hadonászott. De fogjuk rá, hogy éfjéltől 5-ig több kevesebb sikerrel aludtam valamit. Aztán a bolgár határnál is vártunk egy sort, azt nem tudom, hogy mennyit, mert nagyon álmos voltam, és az időérzékem nem működött, és végül reggel 8-kor megérkeztünk Szófiába. Gyorsan siettem haza, és mivel olyan ügyes vagyok, hogy sikerült elcsípnem a 7-es trolit, ami a háznál rak le, így fél 9-re már haza is értem, és volt fél órám összeszedni magam, mert 9-kor indulnom kellett, hogy 10-re beérjek az irodába. Nagyon álmos vagyok. Nagyon-nagyon álmos! De hirtelen felébredtem pár percre, mert ahogy bekapcsoltam a gépet, és beléptem skype-ra láttam, hogy Rossi bejelölt, és még pont fent is volt online ő is. Váltottunk pár sort, és így jó kedvem lett. Meg Móni is írt facebook-on, úgyhogy minden király. Aztán megérkezett Mariana, kérdezgetett, hogy mi hogy volt, aztán megérkezett Szenezsi is, úgyhogy megállapítom, hogy minden a régi. Vagyis mégsem, mert a házban lefestették a liftet. Eddig kék volt, és most meg kapucsínó színű lett. Azért lehet, hogy jobban tetszett az előző, de jó lesz ez is, a lényeg, hogy a lift jól érezze magát ilyen színben. Ja meg a Vithosa bulváron a kukákat, amik eddig világos kékek voltak átfestették szürkére. Szerintem nem lett nagyon szép, választhattak volna kicsit életvidámabb színt is, szegény kuka amúgy is elég szürke kis élete van, most meg még a színe is az.

Hát azt hiszem ennyi mára. Úgy érzem, mintha másnapos lennék, mintha mozogna az agyam a koponyámban, de ez mind csak az alvás hiánya szerintem, délután haza megyek, és alszok. Alig várom a találkozást a párnámmal és az ággyal :)

Hiszek a Tündérekben! Hiszek, hiszek... :)

Nem is tudjátok, hogy milyen nagyon jó érzés újra találkozni veletek. Lehet, hogy vannak új barátaim, lehet, hogy nagyon jól szórakozok velük, de azok mégsem ti vagytok. Annyira jó volt újra látni azokat a barátokat, akiket szeretek, mert ettől megerősödött bennem az az érzés, hogy én igen is ide tartozom, mert itt van sok ember, aki szeretet, és én is nagyon szeretlek benneteket. Van, akivel csak úgy véletlen találkoztam, mert összefutottunk az utcán, a Tiszán, az otthonban, a sportpályán; és persze vannak a nagyon fontos emberek, akikekkel feltétlenül találkoznom kellett.
Meg kell, hogy állapítsam, hogy Szentes semmit nem változott. Sem a város, sem az itteni élet, sem az emberek, sem a helyek. Mintha egy nap elmentem volna, és a következő nap már haza is jöttem. Valahogy ez a négy hónap itthon mind semmivé vált, mintha csak egy pillanat lett volna, és az egy éves projektem 1 harmada már el is reppent.
Pontosan nem emlékszem, hogy az elmúlt napokban mit is csiánltam, mert túl sokat nem aludtam, és nagyon álmos, meg fáradt vagyok, de mivel Móni megjegyezte, hogy már pár napja nem írtam a blogra, így próbálom összeszedni a gondolataimat, de csak a lényeges részeket foglalom össze:
- Sokat játszottam Robival és Brigivel a Tiszán és a Kurcán.
- Volt augusztus 20-á :)
- Találkoztam tornás pajtásokkal :) Edittel, Erika doktornénivel, másik Edittel.
- Találkoztam Mónival. Jajj, de milyen jó volt beszélgetni vele. Szeretek Mónival beszélgetni, mert ő különleges ember, olyan természetesen jó, olyan ember, akivel órákig tudok beszélgetni, úgy hogy közben nem fogy el a szó. Szeretlek Móni!
- Találkoztam a volt munkatársaimmal Pankotáról, beszélgettem Jutka nénivel, Ildivel, Őzéné Editkével.
- Voltunk a Tavernában Évikével és Editkével, beszélgettünk, és olyan jó volt újra veletek lenni. Szeretlek benneteket!
- A kórusból az énekes pajtásaimmal elmentünk Hódmezővásárhelyre. Annyira de annyira nagyon jó közéjük tartozni. Ők a legdrágább emberek a Földön. Szeretlek Nóra, Terike, Ági, T. Erika, C. Erika!
- Ettem paprikás gyulai kolbászt és pörköltet.
Meg volt sok minden más, lényeges, vagy lényegtelen, mind nézőpont kérdése. De a legfontosabb, hogy Móni által megkaptam életem következő célját: bekerülni az Európa Parlamentbe, vagy az Európai Bizottság élére. Minden esetre olyan pozíció kell, ahol törvénymódosításokat tudok eszközölni. Nem mondom, hogy egyszerű lesz megvalósítani, de nagy célokat kell kitűzni, hogy elérjünk valamit.
Hát azért ám gyorsan eltelt ez a pár nap, és holnap már indulnom is kell vissza, ami jó, de mégis olyan fura. Szeretem Szófiát, nagyon szeretem, szeretem a barátaimat ott, meg úgy az egészet, mindent. De szeretem Szentest is, és kis barátaimat, és nem volt jó érzés megint búcsút inteni mindenkinek. Mert ugye először, amikor mentem, akkor még nem tudtam, hogy hová megyek, mi lesz ott, kik lesznek, milyen lesz. Természetes módon tele voltam várakozással és izgalommal. De most tudom, hogy hová megyek, kik vannak ott, már semmi nem lesz új. Nagyon örülök neki, hogy újra találkozok majd a többiekkel, de rossz, hogy itt kell hagynom a szentesi kispajtásokat. Már bepakoltam a bőröndöt, és irtó súlyos lett, mókás lesz Szófiában cűgölni.
Tudjátok, hogy mi volt a legjobb itthon? Találkozni a kórustársakkal. Közéjük tartozni a legjobb, mert ők mind olyan aranyosak. Mindenki olyan nagyon más, és úgy szeretem őket. És hogy mi volt a legrosszabb? Elköszönni mindenkitől. Bár persze tudom, hogy december közepén újra találkozunk, de most még egy kicsit távolinak látom.
Bolgár életem első harmada irtó jó volt, de akkor még ott volt velem Rossi is, most meg már nincs. Azért remélem, hogy a második harmad is olyan jó lesz majd, vagy még jobb. Az angyalokba vetett hitem sosem gyengül, csak erősödik, így most is pontosan tudom, hogy velem lesznek, és vigyáznak rám. A nagypapám csillagát pedig a szófiai ablakomból és pontosan úgy látom, mint itthon, mert Tata mindig velem van, és bárhol is legyek Ő vigyáz rám, ebben biztos vagyok.
A következő három és fél hónapra konkrét terveim vannak. Van egy ötletem, amit jó lenne megvalósítani, de ehhez nagyon sok mindent el kell olvasnom, mivel semmit nem tudok még a témáról. Egyfajta új vállalkozásban gondolkodom lovakkal, de fogalmam nincs, hogy hogyan tudnám megvalósítani. Meg van mondjuk egy másik tervem is, amiben gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Majd idővel kikristályosodik, hogy mi lesz a jövőben. Minden esetre jó volt haza jönni, mert új ötletekkel felpakolva megyek vissza.
Jó volt titeket látni, vigyázzatok nagyon magatokra! Decemberben találkozunk! Pusziii

... és a szemetek újra fénylik

Mennyire nagyon jó gyereknek lenni. Semmi a világon nincs, ami pótolhatná a két kistesómmal töltött időt. Jó lenne őket becsomagolni, és a bőröndben magammal vinni Bulgáriába. Persze, tudom én, nem lehet, ezért is kell minél többet megtanulnom tőlük. Nem akarok befásult felnőtt lenni, mint mindenki más. Szeretnék olyan maradni, mint ők, mindig, mindörökké. Csak egyszerűen mindig vidámnak lenni, apró dolgoknak vissongva örülni, kilómeterekán át futkosni egy pillangó után, vízcseppeket rajzolni a betonra, az árnyékomat zavarászni, a szivárvány végét keresni ... szeretnék gyerek maradni, és miért is ne? Bármit megtehetek, szóval az is maradok, még ha ez másnak nem is tetszik. Nekem jól esik lehemperegni egy domboldalról úgy, hogy közben tele megy a hajam és a ruhám bogánccsal; el tudom játszáni egy nádszállal, hogy horgászok a Kurcán, és még élvezem is; jó érzés homokvárat építeni a Tisza parton, és agyagból csöpögtetni; szeretem a zongora billentyűit minden szabály nélkül össze-vissza püfölni; szeretek mezítláb rohangálni, a lábam vízbe mártani, és nyomdázni a zugban; jó érzés beszélgetni a kiskutyámmal; szeretem megsimogatni a lovakat ... nagyon sok dolgot szeretek. A felnőttek annyira sok mindent nem vesznek észre, amit a gyerekek igen, de a két kistesóm még nincs a világ által megfertőzve, így én tudok kitől tanulni. Mert ugye milyen jó érzés az, mikor új fogkrémes tubust bontunk, és te nyomsz belőle először. Mennyire jó az, ha értelmetlen szöveget kántálsz hangosan az utca közepén úgy, hogy mindenki hülyének néz, te meg jót röhögsz rajtuk. Annyira jó egy új füzetet először kinyitni, és az első lapra leírni valamit. Jó érzés fellapozni az új könyveket, aminek még könyvesbolt illata van. Jó érzés leülni a Kurca partra és csak nézni, hogy a halacskák és békák mikor ugrálnak fel, és vissongva örülni, ha meglátsz egyet. Jó érzés a ligetben a kavicsos úton rohangászni úgy, hogy a cipőd tele megy kis kövekkel. Jó érzés minden este azt képzelni, hogy amíg te alszol a tárgyak életre kelnek, és ők is érző, élettel teli lények. Jó érzés magad valaki teljesen másnak képzelni, és álomvilágban élni. A gyerekek annyira nagyon okosak, mindent csodálattal néznek, mindent úgy fogadnak el tökéletesnek, ahogy van, és ők ezért boldogok. A felnőttek túlkomplikálják az életet. Minek? Hiszen minden annyira egyszerű. Nem kell minden mögött az értelmet keresni.

Először nagyon fura volt Magyarországra haza érkezni. Annyira zavaró volt, hogy értem az emberek szavát, mintha ezer ember egyszerre beszélt volna hozzám. Annyira sok felesleges dolgot hallunk az életben, annyi felesleges infó száll be az agyunkba, amire semmi szükségünk sincs. A metró Budapesten magyarul beszélt, és az összes utas magyarázott valamit, amit nem akartam hallani. Nem akarom az utcán érteni az emberekte, engem nem érdekel ki mit mond. Jó volt az, hogy csak azt értettem, ami számomra fontos. Magyarországon mindenki mélabús, és az emberek elmennek egymás mellett. A bolgár emberek sokkal aranyosabbak, őket jobban szeretem. A bolgár paradicsom után a magyarnak semmi íze nincs. Tele van a levegő parlagfűvel, amitől tiszta taknyos vagyok, és egyfolytában tüsszögök, könnyezik a szemem és fáj. A hazafelé úton volt a buszon egy magyar hölgy a kislányával. Annyira fura volt 4 hónap után folyamatosan magyarul beszélni, először minden szó angolul akart jönni. Az út rettentő hosszú volt, háztól házig 27 óra alatt értem haza, azt hittem belepusztulok. Azért vannak Szentesen olyan dolgok, amik Szófiában nincsenek. Mert mondjuk egy nagy városban sohasem érezheted a frissen locsolt gyep illatát, ami olyan, mint mikor kicsi gyerek korunkban tatával minden este kimentünk meglocsolni a füvet. Meg aztán a nagy városban hol lehet például naposcsibét simogatni. Vagy mondjuk nem lehet kiülni a folyópartra, és nem lehet kifeküdni az udvarra, hogy nézzük este a csillagokat.

Még csak most értem haza, de már pár nap múlva megyek is. Gyorsan repül az idő. Azért fura volt ám haza érni, mert olyan volt, mintha el sem mentem volna, itt semmi nem változott, ami részben jó, részben nem. Azért az jó, hogy facebook segítségével itt is kapcsolatban vagyok a bolgár barátaimmal. Nem is tudom, hogy hol lehetne jobb az élet. Egyetlen egy dolog, ami Magyarországra köt a két kistesóm, és valahogy semmi más. Most nem érzem azt, hogy itt hasznos lennék, nem érzem azt, hogy itt bármit is tennék. Nem tudom, hogy mi lesz május után, de azért remélem, hogy még egy darabig kint tudok majd maradni. Barátok közt élni egy csodás országban nagyon jó, de én nem vagyok bolgár, nem lenne szabad elhagyni a hazámat, hiszen bárhol is vagyok, én ide tartozom, de ezt mégsem érzem. Azt hiszem átgondolom, hogy melyik ország miért:

Miért Bulgária?            
Sok barátom van, szeretem őket
Szófia nagy, korlátok nélkül
Gyönyörű ország
Szabad vagyok, azt tehetem, amit szeretnék
Úgy érzem, oda tartozom
Sokkal olcsóbb minden
Van tengerpart
Nagy hegyek
A bolgár emberek aranyosak
Szeretem a bolgár nyelvet
Nincs parlagfű
Ott külföldi vagyok, ami különleges

Miért Magyarország?
Robi és Brigi
Kórustársak
Szentesi barátok
Tisza part

Hát, amint látjátok jelenleg elég erősen Bulgária irányába billen a mérleg. Persze nem csak rajtam múlik, mert majd az angyalok úgy is arra irányítanak, amerre dolgom van. Bár jelenleg nem látom a jövőt, és fogalmam nincs, hogy mi lesz. Csak szeretem a bolgár barátaimat, nem szeretném őket elhagyni.

Barátok jönnek-mennek...

Az emberi élet lépten-nyomon

Bennünket olyan helyzetekbe sodor,

Melyek újak és talán nehezek.

De mit tehetsz? Ellenállni nem lehet,

Mert haladsz tovább a kijelölt úton.

Éled az életed, és úgy érzed, vidám vagy,

Kalandokra, kihívásokra vágysz minden nap.

Körül vesznek új csodák és új emberek,

Eléd tárulnak új lehetőségek, új helyek.

Mert a világ számodra otthont ad.

Akárhová menj, barátaid mindenhol lesznek,

Akik reggelente napsütéssel kelnek.

Bejárod a világot, mindent kipróbálsz,

Óceánokban úszol, a felhők felett szállsz.

De a barátok egyszer majd elvesznek.

Tovább állnak, mert máshová mennek,

És téged csak az emlékek közé tesznek.

Vagy te állsz tovább, mert vágysz a kalandra,

Fittyet hánysz minden gondra, bajra.

S a barátok már csak a lelkedben lesznek.

Az élet kegyetlen, s kényszerít arra,

Hogy haladj az utadon jobbra vagy balra,

És közben elveszted az embereket,

Akik számodra oly sokat jelentenek,

Akik miatt érdemes gondolni a holnapra.

Nem tehetsz ellene semmit sem,

Hogy a mókuskerék tovább ne perdítsen.

Elveszted a barátokat, pedig nem akarod,

Inkább odaadnád értük a fél karod.

Nélkülük nem szép az élet, így nem.

Érzed a fájdalmat, mely a szívedbe tép,

Amikor egy barát egy új útra lép

Elhagyva téged, mert új életet kezd.

Sokszor felfogni sem tudod ezt.

Mert a keserűség benned oly nagyon ég.

Muszáj elmennie, hívja az élet.

Megkér: „ne légy szomorú, kérlek!”

S te kénytelen vagy beletörődni abba:

Ennyi volt, talán nem látod újra soha.

Úgy érzed, örökre elhagytak téged.

Aztán hosszú napokig gondolsz erre:

Milyen jó lenne, ha újra itt lenne...

De persze tudod, hogy nem lehet,

Mert néha el kell engedned a segítő kezet.

Csupán egy perc vele boldoggá tenne.

Új barátokra lesz, és újra vidám leszel,

De akkor elkezdesz gondolkozni ezen:

Megszeretek valakit, barátokká válunk,

Majd egy idő után mi is elválunk?

S most nem tudod, tovább hogy legyen.

Zárjak magam köré magas tégla falat,

Amin keresztül a barátság érzése be nem juthat?

Vagy hagyjam, hogy az élet sodorjon,

És minden nap új barátokat hozzon?

Erre a kérdésre válszt ki adhat?

S csak ballagok tovább az utamat keresve,

Már nem számít nekem sem nappal se este.

Nem tudom, kérdésemre a választ hol találom,

De hiszek benne, hogy egyszer majd meglátom.

S megértem miért ilyen az emberek élete.

Addig pedig hagyom, hogy a szívem újra fájjon.

Szeretem a barátaimat, én ezt nem bánom.

Ha ilyen az élet, hát legyen elfogadom.

Muszáj barátaimat néha elhagynom.

De tudom, hogy őket egyszer még újra látom.

Mert újra együtt leszünk egy szép napon,

Fent a hegyekben, vagy lent a parton.

De senki nem szakíthat el egymástól bennünket,

Mert a szívünkben a barátság együtt lüktet,

S ez az életünkben a legnagyobb vagyon.