hohohohóóó

Már megint karácsony közeleg, és hát én nem igazán rajongok ezért az ünnepért, szinte azt is mondhatnám, hogy nem szeretem a karácsonyt. Számomra csak a része varázslatos, amíg megveszem és elkészítem az ajándékokat a többieknek. Csomagolok, szabok, varrok, ragasztok... ezek jó dolgok. Aztán jön az elterelő hadművelet, amikor elviszem a kicsiket, hogy Jézuska el tudja rejteni az ajándékokat. És persze látni a csillogó szemüket, miközben annyira izgatottak, hogy helyből a plafonig ugrálnak, és szinte levegőt sem kapnak izgalmukban. Ezek mind csoda jó dolgok. De nem szeretem a kötelezően betartandó unalmas dolgokat: énekeljünk együtt, töltött káposzta, bejgli, rokonlátogatás, művigyorok, unalmas beszélgetések. Hiszen mi minden nap együtt vagyunk, mitől másabb ez a nap, mint a többi. Nem vagyunk vallásosak, nem a kis Jézus születését ünnepeljük, anya nem teremt varázsos csodát köré, bennem belül más a karácsony, mint amit minden évben megélünk. De hát ugye, mint minden csoda ez is csak 3 napig tart, hála az égnek. :)

Viszont azt hiszem, hogy én már meg is kaptam a karácsonyi ajándékomat a világtól egy nagyon jó ötlet formájában. Tegnap éjszaka volt egy film a tévében, amiben a falu, vagy városka lakói mind csináltak maguknak emlékkönyvet. Olyan volt az, mint mondjuk egy blog. Bejegyzésekkel, képekkel, csak volt még sok-sok kézzel fogható dolog is, amit bele ragasztottak. Úgy gondoltam, hogy majd a 30. születésnapomon fogom elkezdeni.

Mostanában nem nagyon írtam ide, de nem azért, mert egyáltalán nincs időm, hanem valahogyan el is felejtettem. Járok rendesen iskolába, tanulnom kéne egy csomót, csak nem nagyon tudom mostanában rávenni magam. Iszonyatos mennyiségű anyagot kéne megtanulnom, és csupán csak 1,5 hónapom van már rá. Tudom, hogy minden egyes nappal kevesebb időm lesz, de ha szorult helyzetben vagyok, akkor általában jobban motiváltabbá válok, szóval várom a pillanatot, mikor már nagyon sürgetőnek érzem majd a tanulást. 

Természetesen járok énekkarra, ami életem egyik legjobb része. Elmondhatatlanul szeretem ezt a közösséget, az embereket, az éneklést, a kulturális eseményeket, azt, hogy értelmes emberekkel vagyok körülvéve.

Itthon pedig egyszerűen csodás Lottikával. A legédesebb, legokosabb gyerek a földön. Nem is gondoltam volna, hogy lehet ennyire szeretni valakit. És az a szeretet, amit tőle kapok, a világ összes zsákjába sem férne bele.

Közben pedig egyre közelebb és közelebb kerülök ahhoz, hogy elérjem az álmomat. A saját utazási iroda már egészen elérhető távolságban van. Örülök is neki, de közben persze félek is tőle, hiszen nem tudhatom, hogy sikerül-e véghezvinnem a terveimet. Minden esetre rajta vagyok az ügyön, és talán már csak 2 hónap, és a saját kis irodámban csücsülve várom a kis utaskáimat. Boldog vagyok már csak a gondolattól is. Mostanában folyton jó kedvem van. Indokolatlanul. De nem baj, nem is keresem az okát, inkább csak élvezem a dolgot!

Az egyetlen, ami bánt, hogy az elmúlt pár hónapban nem töltöttem el annyi időt Franciskával, Tedivel, Renivel, mint amennyit szerettem volna. Talán majd jövőre több alkalmunk lesz. Szeretném, mert hiányoznak. És hiányzik a nyár is, és annak minden velejárója, a barátok, a munka, a tengerpart, a hullámok hangja, a homok és napfény, a bolgár nyelv... hiányzik az egész, s valószínűleg most 1-2 évig nem lesz ilyen nyaram, de talán utána majd újra, ha a saját utaskáimmal leszek kint. Addig pedig mindent megteszek azért, hogy a későbbiekben minél több nyarat tölthessek kint. :)

A tanulás boldogít?

Már hetek óta tanulok, nagyon sokat. És ma egyszeriben csak egy érdekes, kellemes érzés támadt bennem. Örülök annak, hogy tanulok, hogy egyre több tudás száll a fejembe. Ettől többnek érzem magam, és boldog is vagyok tőle. Nincsen rá különösebb okom, sőt elég sok nehézség vesz közvetetten körbe, de mégis vidám vagyok. Jó érzés.
Azért az elején, amikor elkezdtem az utazásügyintéző okj-s képzést, először nagyon megrettentem. Hirtelen egyik napról a másikra olyan mennyiségű tananyag zúdult rám / ránk, hogy egy teljes őskáosz kavargott a fejemben. Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok bármit is megtanulni, mert az egész teljes mértékben új nekem. Hiába dolgoztam már ebben a szakmában, és lehet, hogy gyakorlatban sok mindent tudok, de az elméleti része, hát húzós. Kellett hozzá némi idő, mire elkezdtem reményt látni abban, hogy képes leszek a tananyagok tucatját megtanulni. Mindig is rendesen készültem a vizsgákra, mármint a saját értékítéletem szerinte rendesen. Általában nem töltöttem annyi időt tanulással, mint a csoporttársaim, de mindig átnéztem az anyagot egyszer-kétszer. Már nem aggódok azon, hogy mindent meg kell tanulnom, hiszen ezt már beláttam, hogy képtelenség. Két hét múlva lesz az első vizsgám, kb. 2000 oldalnyi anyagot kéne hozzá fejből tudnom. Szerintem lehetetlenség. Egyszerűen csak arra törekszem, hogy józan paraszti ésszel meg tudjam válaszolni a kérdéseket. Nem magolok, soha nem is tettem. Nem is fogom megtanulni a jogszabályok részeit, és a sok felsorolásos dolgot. Mindenből megpróbálom csak a lényeget értelmezni, és ezek alapján a saját gondolataim alapján rendszerezni a dolgokat. Hamarosan kiderül, hogy mire megyek vele.
De addig is, minden nap tanulok, és minden egyes elolvasott könyv után úgy érzem, hogy megérte, mert valami új ismerethez jutok belőle. És tudom, hogy minden egyes iskolában átszenvedett nap hozzájárul ahhoz, hogy egyszer megvalósítsam az álmomat. Azt hiszem, jó úton vagyok. :)

minden nap tanulunk valamit, mókás az élet

Az elmúlt 1-2 hetem maga a káosz - nagyon érdekes megélni, és tetszik minden egyes perce. Felköltöztem Budapestre (munkám még nem volt ott, de úgy éreztem, mennem kell). Nem volt egyszerű, de találtam egy albérletet, felvittem a bőröndjeimet és egy pillanat alatt nagyvilági ember lettem. Az ezzel kapcsolatos jó érzés igen gyorsan tova szállt, s ha nem csak egy napra van ott az ember, akkor már nem is olyan jó hely ez a Budapest. Az emberek furák, mindenki mint az őrült rohan, csúnya alakok mászkálnak, amitől egyáltalán nincsen biztonság érezem, sok a szegény hajléktalan, és valahogy olyan hideg-rideg távolságtartás lebeg az emberek szemében, mintha már az élet öröme rég kiveszett volna belőlük.
Az albérlet nem volt jó, így pénteken átpakoltam a cuccaimat egy kedves barátnőmhöz - az ég áldja az ilyen jó embereket, akik segítenek, ha kell. Pont jókor volt ez így. És valahogyan mintha azt sugallná az élet, hogy nem kell Budapesten lennem - nem tudom, most jó érzés Szentesen lenni, de persze mivel a fővárosban van az iskolám, ezért február közepéig két bázison élem az életemet, és igazából ez tetszik is nekem. Korábban úgy gondoltam, hogy felmegyek, és haza sem jövök majd, csak az ünnepek során, de rá kellett jönnöm, hogy ez így nagyon nem lenne jó. Imádok a kistestvéreimmel lenni, mert egy teljesen más világba repítenek, ahol nem kell semmin sem aggódni, ahol nincs múlt és jövő, csak épp az számít, amit az adott pillanatban teszünk. Most egy nagyon kellemes lelki nyugalom van bennem, amit el nem cserélnék semmiért sem. Tökéletesen alakul az élet - zűrzavarosan tökéletesen. Már jó ideje rájöttem, hogy rengeteg dolog van, amit most nem értek, de a jövőben mindenre megkapom a választ, ha rendesen figyelek. Nem is tudom, hogy miért akarok ezt vagy azt csinálni, mikor úgy sem én irányítom ezt az egészet. Teljesen mindegy, hogy mi történik, hiszen tanulni és fejlődni minden egyes pillanatból, minden egyes megélt helyzetből lehet. Semmi más feladatom nincs, mint engedni az életnek, hogy tanítson.
Szeretném már a saját irodámat megnyitni, de minden bizonnyal nem állok még rá készen, ezért ütköztem akadályokba ezzel kapcsolatban. Szóval csak lépésről lépésre fogom felépíteni, úgy hogy mindent átgondolva, az alapoktól építem fel a váramat. Az első ehhez az iskola. Igyekszem megtanulni a lehető legtöbbet - nem csak a tananyagot, hanem szeretnék elolvasni minél több turizmussal kapcsolatos könyvet. Eddig az internetről töltöttem le sok mindent, de talán ideje lenne elmennem egy könyvtárba is. Nagyon régen voltam már utoljára könyvtárban, valahogyan az internet világa olyan egyszerűvé tesz mindent, pedig könyvet olvasni - igazi, fizikai formájában - nagyon jó! Aztán, ha elvégeztem az iskolát, akkor utána a következő lépés a pályázat lesz. Na erre jó lenne már időben rákészülni, mert enélkül nem tudom, hogy hogyan fogok belekezdeni. Tökéletes munkát kell végeznem. S talán ez az a lehetőség, amin keresztül megértem azokat, akiknek eddig segítettem pályázatokat írni. Bár magamnak, vagy az egyesületnek is írtam sok pályázatot, de semmi nem volt létfontosságú, csak egyszerűen szerettünk volna egy programot, volt egy ötletünk, és ennyi. Ha sikerül rá pénzt szerezni megvalósul, ha nem, akkor pedig nem, semmi gond nincs belőle. Most viszont a cégem nem tud megvalósulni enélkül a pályázat nélkül, szóval ez most tényleg komoly dolog lesz számomra. Utána még kb. egy év, és ha minden jól megy, akkor már nem sok idő, és az álmomnak élhetek.
Manapság munka területén semmi más nem vonz, és nem is tudom elképzelni magam más területen. Beleszerettem a Balkánba, a turizmusba, a fura utasokba, az iszonyatos őrületbe, a fejetlenségbe, a rohangálásba... elmebeteg egy dolog a turizmus, de szeretem, mindennél jobban. S meg is fogok tenni mindent azért, hogy ebbe az irányba haladhassak.
Viszont céljaim elérése még nem indokolja azt, hogy elhanyagoljam azokat, akik fontosak az életemben. Igyekszem jó lépéseket tenni, és bízom benne, hogy helyesen cselekszem mindig, amikor csak lehet. Meg kell tanulnom a hirtelen jött napról-napra változó ötleteimnek ellenállni, és meg kell tanulnom türelmesnek lenni. Ez jó feladat, tetszik az, ahogy érzem, hogy képes vagyok önmagam legyőzésére és irányítására. Igazán jó móka az élet!

E világot boldogan itt hagyni

Remélni, százszor hibázni,

Indulni, esőben elázni,

Dalolni fenn a magasban,

Sárban, napban, az avarban.

Elmenni, messze elvágyni,

Örömet százszor megjárni,

Jót, csak csupa jót kívánni,

Türelemben mindent kivárni.

Napsugarat magammal hordani,

Körülem a falakat elbontani,

Soha meg nem torpanni,

Őszintén mindent elmondani.

Kérések nélkül segíteni,

Könnyeket gyorsan letörölni,

Ölelni, szorosan ölelni,

Kacagva, boldogan nevetni.

Kedvesen, tisztán szeretni,

Hagyni másokat elmenni,

Mindenkit rögtön elfogadni,

E világot boldogan itt hagyni.

Légy büszke tettedre!

Ne sírj, hát nincs miért szíved fájjon,

Ne sírj, hisz minden csak egy múló álom.

Szárítsd fel arcodon lecsorduló könnyed,

Legyél vidám, s érezd, az élet könnyed.

Indulj! Mi kell még? Nincs mire várnod!

Hogy lásd a szépet, a lelked ki kell tárnod!

Búskomor felhők, és lágy esőcseppek,

Sehol, soha ne vegyék el kedved!

Ne tartson vissza se testvér, se barát.

Az életed a tiéd, nem más szabja rád.

Ki nem akar engedni, ki magához láncol,

Az nem téged félt, csak önmagáért lángol.

Ne hagyd, hogy bárki célod elvegye,

Ne hagyd, hogy a kedved a kudarc letörje.

Légy bátor, és indulj el már végre!

Ami a múltad volt, annak itt legyen vége!

A szíved már erős, már volt összetörve,

Nincsen most semmi, mi tovább gyötörje.

Egyedül is boldogulsz, ne ülj rettegve!

Bármit is tégy, légy büszke tettedre!

keressünk munkát...

Miss controller holnap állásinterjúra megy :) hát kettős érzések ezek, mert egyrészt persze szükségem van munkára, mint minden embernek, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez a munka kell nekem. Szívesebben élnék Budapesten, mint itt, de nem baj, nem kell most nekem ezen hezitálnom addig, amíg nem látom őket. Aztán majd eldöntöm, hogy mi is lesz.
Elég érdekes megélnem ezt a mostani heteket. A zavaros bizonytalanság, de közben az édes semmittevés egyvelege. Egyik percben még lelkesedek valamiért, két perc múlva meg már valami teljesen másért. Rájöttem, hogy mennyi minden érdekel, és szinte bármilyen helyzetbe bele tudom magam képzelni.
Eldöntöttem, hogy mostantól kezdve nem parázok azon, hogy akkor Szentes vagy Budapest. Illetve nem érdekel, hogy most rögtön találjak munkát. Egész egyszerűen csak azt követem, ami jó. Ha valami tetszik, jól érzem magam, akkor az jó, és minden egyéb mást igyekszem elkerülni. Az elmúlt napokban, vagyis két hétben egy csomó időt elpazaroltam felesleges aggódásra, és elsiklottam dolgok mellett. Tegnap és ma kint a szabadban töltöttük a napunkat Lottikával. Szikrázó napsütés, kacagás, virágok és bogárkák, nagyon jó volt. Ha az élet adott egy lehetőséget pihenésre, hát akkor kihasználom úgy, hogy a legjobban érezzem magam.
Október végére minden esetre ki kell, hogy derüljön, hogy merre is az arra, és meg kell találnom a tökéletes budapesti kuckómat is, ahol az elkövetkezendő fél évemet fogom tölteni. Nagyon várom már, hogy újra szabad legyek ... a sok kis lakótárs nélkül. Persze jó ez is, csak már nem úgy, mint régen gyerekkoromban.
Hamarosan jelentkezem, hogy mit ügyeskedtem. :)

Döntések

Miért van az, hogy bárhogy is döntsek, az másoknak – vagy nekem mindenképp fájdalmas lesz?

Ha most újra visszamegyek Bulgáriába, akkor teljesen összetöröm a nagymamám szívét, anyukám is szomorú lesz, és úgy érezném, hogy cserbenhagyom a családomat. Újra itt hagyom a kistestvéreimet, és ha lehet, még jobban elszakadok a barátaimról. Hát fura ezt mondani, mert már nem nagyon van itt barátom. A távolság és az idő hihetetlen mód meg tudja ölni a barátságokat. Illetve nem is, mert azok, akiknek tényleg fontos vagyok, azok ugyanolyan közel állnak hozzám. Vagyis ők a barátaim. Csodás érzés, hogy van ilyen ember, de rettentően elszomorító, hogy azt hittem több van.

Viszont ha nem megyek el, akkor abba én tönkre megyek lelkileg. Bár ezt sem tudhatom pontosan, és persze én is tudom, hogy lenne olyan helyzet, amelytől jól érezném magam Szentesen is. Jelenleg nem vesznek körül ilyen tényezők.

Néha igazán fájdalmas, hogy úgy érzem, hogy ketté kéne osztódnom ahhoz, hogy mindenhol meg tudjak felelni, hogy senkinek ne okozzak fájdalmat. Ilyen képességgel még nem rendelkezem.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz döntéseket hozni.

Teljes bizonytalanság van bennem. Mert tudom én azt, hogy fiatalabb már nem leszek, ideje lenne, hogy a jövőre is gondoljak. Lassan most már meg kéne ülnöm egy helyben, és el kéne kezdenem megalapozni a saját vállalkozásomat, hogy a későbbiekben megélhetést biztosítsak magamnak és a családomnak is. De most ebben a pillanatban egyáltalán nem látom és nem érzem a jövőt. Egyszerűen csak szeretnék szabad lenni, és felelősség és gondok nélkül szeretném élni az életet. Persze nem csak a lábamat szeretném lóbálni, szükségem van arra, hogy legyen munkám, mert munka nélkül teljesen hasztalannak érzem magam. De azt is tudom, hogy már nem vállalok el bármilyen munkát, mert ami emberileg vagy lelkileg megnyomorít, arra nekem nincsen szükségem. Szeretnék mókás, változatos, élvezetes munkát. Szívesen csinálnám azt, amit a nyáron, még akkor is, ha lehet hosszú távon bele pusztulnék, de legalább élvezném.

Ó, bárcsak lenne valaki vagy valami, ami most segítene rajtam. Fogalmam sincsen, hogy mit kéne csinálnom. Legyek még türelmes, és maradjak Magyarországon, hátha lesz valami? Vagy ne törődjek másokkal, egyszerűen csak fogjam magam, és menjek vissza Szófiába? Ott jól érzem magam, azzal nincs is gond, viszont ott is csak akkor fogom magam jól érezni, ha lesz munkám. Mert ha csak naphosszat otthon fogok egyedül üldögélni, és várok majd arra, hogy délután legyen, amikor a kis barátaim már nem dolgoznak, akkor nagyon hamar azt is meg fogom utálni.

Most annyira bonyolultnak tűnik minden. Nem tudom, hogy mit kéne csinálnom. Minden döntésnek van előnye és hátránya is. Oh, mi lenne a legjobb? Mondja meg valaki nekem, mit tegyek? Segítsetek!

Újra haza…

Az idei nyár egy héttel rövidebb lett, mint a tavalyi, mert sajnos az utolsó héten már nem jöttek az utaskák. Így aztán mi is haza kellett, hogy induljunk, és szeptember 21-én, délután 3 órakor elhagytuk Napospartot. A szívem szakadt belé. Burgaszban megálltunk az első pihenőre, végig sírdogáltam ezt a fél órát, és komolyan megfordult a fejemben, hogy leszállok, és visszamegyek, mert még nagyon közel vagyok.

Aki nem végez ilyen munkát, mint mi, az nem tudja, hogy ez az eszeveszett pörgés és folytonos hajtás mennyire megváltoztatja az életünket, és mennyire jó is az, hogy egész napra, azaz teljes 4 hónapra folytonos elfoglaltságot kapunk. Éjjel-nappal dolgozunk és készenlétben állunk, így a ’normális’ élet problémái nem igazán érintenek bennünket. Napi 12-14 de sokszor 20-21 órákat dolgoztunk, és bár mindenki megtalálta a módját annak, hogy lelkileg ki tudjon kapcsolódni, de azért nagyon le voltunk terhelve.

Aztán haza értem, és megérkeztem a nagy semmibe. Hihetetlen, hogy az üresség, a feladat nélküliség olyan hatalmas sokkal rontott rám, hogy bár 5 napja itthon vagyok, de még mindig nem tudok magammal mit kezdeni. Három napon keresztül sírtam, és világvége hangulatban vártam, hogy teljen el egyik nap a másik után. Hát igazából még mindig ilyesmi érzésem van. Csupán két kiemelkedési pontom volt, az egyik hétfőn – amikor elmentem énekkarra. Nagyon szeretem a kórust, és az énekkar miatt érdemes lenne hosszú távon is abban gondolkozni, hogy Szentesen maradok. A másik szerdán – amikor Mónival beszélgettem. Ó, a világ legjobb dolga az, hogy vannak barátaim. Egy-egy ember, akivel megoszthatjuk az érzéseinket, a gondolatainkat, a legszebb ajándék az életünkben.

Hiányzik Eszter és hiányzik Franciska. Vannak körülöttem emberek, fizikálisan nem vagyok egyedül, de mégis nagyon egyedül érzem magam. Elég rossz érzés ez. Nem tudom, hogy mit kéne tennem, ezer gondolat megfordult már a fejemben. Lehet, hogy vissza kéne mennem Bulgáriába? Vagy költözzek fel Budapestre? Menjek el egy új országba? Hagyjam itt megint a kórust, amikor annyira jó?

Igazából nagyon sok minden megoldaná a helyzetemet. Vagy legalábbis úgy gondolom. Elkezdtem árulni a nagymamám házát. Ha sikerülne eladni, akkor tudnék venni egy lakást – ettől jobban érezném magam, mert legalább nem érezném, hogy egy ’hajléktalan’ vándor vagyok. Jelenleg – bár van fedél a fejem felett, de ez már nem az otthonom. Egykor az volt, egykor itt laktam, most csak egy hely, ahol alhatok, ha nincs más megoldás.

Ha találnék munkát itt Szentesen, akkor abban a pillanatban költöznék el egy albérletbe, és akkor is sokkal jobban érezném magam. És igazából már bármilyen munkának örülnék (persze bármi, amivel nem kell egy irodában ülni) de akár mezőgazdasági munkát is csinálnék, bármit, csak ne kelljen egy helyben ülni. Hirtelen annyi idő, feladatok nélküli üres idő szakadt a nyakamba, amivel nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen rosszul vagyok a sok semmittevéstől. De, ha mondjuk találnék valami mókás dolgot Budapesten, az is jó lenne. Vagy bármit Bulgáriában. Tehát így a fejemen sok minden van, amitől jobban érzeném magam. Csak nehéz az, hogy várni kell, mert mindent azonnal akarok, és minden úgy, hogy épp én elgondolom. A világ pedig nem így alakul.

Jövő héten hétfőn mennem kell Szolnokra, hogy elvigyem az öcsémet orvoshoz. Kedden Budapestre megyek a Robinson irodába. Csütörtökön megbeszélésem van a Dózsa-házban. Legalább van elég programom. Utána elkezdek végre a rajztáboromon dolgozni, mert október végére mindennek készen kell állni. De jó lenne, ha közben is történne valami valamilyen irányba, mert így, ahogy most vannak a dolgok, nem érzem jól magam. Fura, mert egyébként egy mindig pozitív ember vagyok, és most először találkozok ilyen helyzettel, amikor semmit nem tudok a jövőről, és csak lebeget a létben.

Október, remélem, hogy hozol nekem kalandot, mókát, barátokat az életembe!

Ne légy szomorú!

Ne légy szomorú, bár lehet, hogy az élet most nehéz.

Feltornyosult hullámok, és mindegyik feléd lenéz.

Gondold át, hogy miért lehet, hogy pont most és téged ér

A sok-sok gond, mit úgy érzel, hogy végtelenbe lépve kél.

Nem baj az, ha elveszett vagy, nem baj az, ha elveszel.

Hiszen nem lesz mindig ez így, előbb-utóbb megleszel.

Céljaid, ha nem találnak, ne gyötörd ezért magadat.

Hagyd, hogy teljenek a napok, hagyd lebegni önmagad.

Két vállad van, nem huszonnégy, ne cipeld más gondjait,

Csak a saját terhedet vidd, és azt is csak holnapig.

Minden hajnal új napot hoz, minden nappal új reményt,

Hogy tudj küzdeni, fel ne adni egy gyönyörűbb holnapért.

Kicsi szíved tárd ki néha, s adj magadnak így erőt.

Szárnyalj végig múlton-jövőn, suhanj át erdőt-mezőt.

Ne gyűjts minden rosszat össze, ne halmozd fel magadban,

Szárnyra kelve szórd az égre a problémát a magasban.

Fogadd el önmagad így is, ez is része létednek,

Van a világon sok ember, kik ugyanígy éreznek.

Normális ez is, mi most van, normális, csak oly nehéz,

De feladni sosem fogod, erős vagy és tettre kész.

S ha majd átnézel a falon, s ha felnyitod a szemedet,

Meglátod a sok szép dolgot, ami végig követett.

S látod majd, kik veled vannak, hogy mennyire szeretnek,

A bánatod, s a gondjaid egy pillanat alatt elfelejted.

Foncsóóó

Szerintem a világon a legcsodásabb dolog az, hogy ha barátokra lelünk. Olyan barátokra, akikre ha csak rá gondolunk, már szebb lesz a napunk. Barátokra, akikre bármikor számíthatunk, akik boldoggá teszik a lelkünket. Nem kérünk tőlük semmit, mert már a gondolatainkat is tudják, nem várunk el tőlük semmit, de az egész világot adják. Szerencsés vagyok, amiért vannak barátaim. Köszönettel tartozom a sorsnak, amiért olyan barátaim vannak, akik boldoggá teszik a napjaimat. 

Régen volt, még kicsik voltunk,

Sok-sok álmot széjjelhordtunk.

Messze volt a világ vége,

Elindultunk útra kélve.

Nyári napon, szép reggelen

Találkoztunk eme helyen.

De elmúlt a nyár, jött a zord tél,

Én elmentem, s te elmentél.

Távol voltál, nagyon távol,

De a két kis vándor bátor,

S újabb nyáron, újabb évben

Egyesültek napsütésben.

Milyen szép is újra minden,

Tengerparton déli szélben,

Biztonságot nyújtó kézben,

Szeretetben, békességben.

Sok barát az évek során

Mellettem volt, s elment talán.

De nem hiányzik innen senki,

Amíg te fogsz rám nevetni.

Hogyha látom, szemed csillog,

Ragyog arcod, vidám hangod,

Akkor tudom, minden rendben,

S lelkem nyugodt minden percben.

Olyan fontos lettél nekem,

Szívemben már örök helyen

Élsz, és ez már így is marad,

Amíg a Föld körben halad!

hamarosan elhagylak Szófia

Újabb jövőt várva

A jövő boldog vágya,

merő izgalom, 

kétségek és álmok árja

lengi be a percek hadát,

és már úgy mennék,

lépném át a jelen határt.

Lennék már máshol,

selyembe öltözve

törném 

a jövő kapuját

darabokra össze.

Szinte már széttép,

már nem hagy nyugodni,

a vágy, hogy már 

mennem kéne,

az újba fejest ugorni.

De van még pár nap,

és pár hosszú este.

Testem mintha többé 

velem már nem lenne.

Lelkem elszállt innen,

oh, mily helyeken jár,

csillámfényben játszik,

szivárványban úszkál.

Annyi sok újdonság, 

annyi élmény vár rám.

Megfelelek vagy sem?

Remélem, ezt várnám.

Kezemet kitárom,

arcom széllel szembe,

hatalmas világ,

újra tenyerembe.

A föld puha pora

lábam alatt suhan,

elindulok tova,

vár majd sziklák sora,

melyek évezredek óta

várnak reám,

s bízva bíznak benne,

elérek majd oda.

Feltekintek éjjel

csillagos mezőre.

Kérlek vigyázz reám,

életem őrzője.

Vigyázz tovább is rám,

vigyázz a testemre,

hadd maradjon még ez

lelkem földi helye.

Öleld át lelkem, 

simíts rá egy fátylat,

melytől majd nem éri

szívemet a bánat.

Őrizd meg bennem 

a parázsló szikrát,

lássak meg mindent, 

mit egy kisgyermek lát.

Add, hogy barátaim

arcát újra lássam,

vidámság ormait 

velük majd megmásszam.

Hagyd, hogy szabad legyek,

s fellegek közt szálljak,

s fellegek fellett majd

lassú táncot járjak.

Adj újabb leckéket,

melyből tanulhatok.

Segítsd tudásomat, 

mit tovább adhatok.

De ha már elég lesz,

ha már könnyem látod,

vigyél haza engem,

fogj, mint jó barátot,

s indulj velem haza

ne nézzünk majd hátra,

tudjak tovább állni,

egy újabb jövőt várva.

az utolsó hét...

Ó igen, elérkezett az utolsó hét is a maga varázsos érzéseivel, a búcsúzás közelségével, ugyanakkor még annyi új kalanddal, hogy nem is tudok arra gondolni, hogy 5 nap múlva már a vonaton ülök.

Nagyon szeretem azt, amikor csak új jönnek az új programok, és már napok távlatából is várom azt, hogy eljöjjön az a nap, amikor valami új, valami érdekes fog történni. Először azt hittem, hogy ez a hét olyan kis nyugodt lesz. Úgy gondoltam, hogy majd délutánonként szépen kitakarítom a lakást, kimosom a ruháimat, bepakolom a táskámat, sétálok még egyet a parkokban, hogy a kis lelkem el tudon köszönni mindenkitől és mindentől. Aztán ez nem teljesen így lesz a valóságban. Szombaton rendezik meg a Familatlont, ami egy remek családi rendezvény. Mivel nemzetközi önkénteseket kerestek a szervezők, ezért természetes módon az elsők között voltam, akik jelentkeztek. Így szombat reggel mennem kell megbeszélésre és eligazításra, utána pedig déltől este 6-ig a déli parkban leszünk, ahová várjuk a gyerekek és családok ezreit. Két évvel ezelőtt igazán remek program volt, gondolom idén is hasonlóan fog alakulni. 

Alig hogy végzek majd ott, máris a következő eseménybe csöppenek, ugyanis május 18-án van a múzeumok éjszakája, melynek keretén belül 30 múzeumot és kiállítást lehet majd meglátogatni. Gondolom nagy lesz a tömeg, de mindenképp szeretnék menni. Igazából egyetlen egy múzeum van, amit én szeretnék itt megnézni - hát persze az nincs benne a 30-ba sajnos. A facebook-on láttam, hogy a Vivacom önkénteseket keres, akik az egyes múzeumoknál majd pecsétet osztanak a látogatók számára, ugyanis lesz egy játék, melynek keretein belül, ha valaki 18:00 és 22:00 között leaglább 20 múzeumba ellátogat, és begyűjti a pecséteket, akkor értékes vivacom ajándékot kap. Először önkéntesnek akartam jelentkezni, de rájöttem, hogy akkor csak egy helyen lennék, és az nem lenne túl mókás. Bár engem a résztvevő múzeumok pont nem érdekelnek, viszont azt kihívásnak tekintem, hogy felkeressek 20 múzeumot 4 óra alatt. Azért Szófia nem olyan kicsi, szóval kell majd talpalni rendesen, főleg, hogy a déli parkból indulok. De megcsinálom, mert így szeretném, szóval beszerzem azt a 20 pecsétet valahogy. 

A természettudományi múzeumot már több, mint két éve szeretném megnézni. Tele van kitömött állatokkal, mamut csontvázzal, és mindenféle érdekes dologgal. Szóval elhatároztam, hogy addig nem megyek el Szófiából, amíg meg nem néztem. Mivel időhiánnyal küzdök, ezért kizárásos alapon a hazaindulásom napján lesz csak rá időm. Szóval ha a szombati nap fáradalmait kipihentem, akkor vasárnap reggel el fogok menni a természettudományi múzeumba, aztán majd kitakarítom a szobámat, hogy az eredeti tulajdonosa szép állapotban kapja vissza, és délután pedig engedve az út hívásának, elindulok haza, hogy elérjem az esti vonatot.

Szóval mivel a hétvégémet ilyen szépen betábláztam magamnak, így csütörtök délutánra hárul a pakolás, mivel pénteken szeretnék elköszönni mindenkitől. Ezen tervem alapján pedig csupán a mai és holnapi délutánom marad. Hát rettentően kevés idő, de most ezzel kell gazdálkodni.

Igazából örülök ennek a szoros hétvégének, mivel annyira várom már a szombatot, hogy nem érzem azt, hogy vasárnap már indulnom kell. 

Azt hiszem, hogy életem leghasznosabb három hónapját töltöttem most el Szófiában. Rájöttem, hogy mi akarok, és arra is, hogy hol szeretném azt. Magamon is meglepődve tapasztalom, hogy ha ma kérdeznének meg, akkor lehet, hogy már nem is akarnék a tengerre menni. Rájöttem, hogy mi az, amitől eddig tarottam, és már tudom, hogy hogyan győzzem le saját félelmeimet. Mindenképpen erősebb lettem, és valahogyan mintha világosabban látnám a jövőt. Az elkövetkezendő 4-5 hónap arra mindenképpen jó lesz, hogy megtervezzem a továbbiakat, és lássam, hogy tényleg sikerül-e terveimet úgy realizálni, ahogyan azt én szeretném. Örülök minden egyes új napnak, ami közelebb visz a jövőhöz. :)

öröm és boldogság van

Borzasztó módon el vagyok maradva azzal, hogy írjak ide bármit is, pedig rengeteg minden van, amit szeretnék veletek megosztani. Annyira élménydúsan telnek a napok, és sajnálok minden egyes pillanatot, amit elmulasztok, vagy azzal töltök, hogy a számítógép előtt ülök, éppen ezért igen nehezen tudom rávenni magam arra, hogy bármit is megfogalmazzak nektek. Másrészről pedig nem is igazán tudnám szavakban elmondani, és átadni nektek az élményeimet, ezért nem túl egyszerű.

A hat napos szünet alatt nagyon sok mindent csináltam, csak hogy címszavakban említsek pár dolgot:

- hegyet másztam, és azt hittem leszakad a lábam a sok sétától

- találtam az erdő közepében egy szellemkastélyt, amitől úgy megijedtem, mint még semmitől sem korábban

- rábukkantam Szófia leglepukkantabb szórakozó helyére

- eltévedtem, majd megkerültem

- lementem a tengerhez, voltam Burgaszban és Pomorie-ben

- Találkoztam Eszterrel és kicsi Martinkával, szedtünk medúzákat a tengerből

- utaztam éjszakai vonaton halál részeg cigány srácokkal, és csöves bácsival együtt, nagyon mókás volt, bármikor megismételném

- stoppoltam, most életembel először teljesen egyedül; nem biztos, hogy feltétlenül ez a legjobb megoldás, ha egyedül van az ember, de szerintem igazán mókás, és csak pozitív tapasztalatról tudok beszámolni. Azért nem ajánlom lányoknak, hogy egyedül stoppoljanak a Balkánon, ígérem, én sem csinálom sokat, nem kell aggódni.

- nagyon sok emberrel beszéltem bolgárul, és rettentő mód örülök magamnak, mert már szinte mindent értek, még akkor is, ha gyorsan beszélnek, és én is el tudok mondani mindent, amit szereték

- szereztem új barátokat

- vettem bolgár könyvet, hogy fejlesszem a tudásomat

- lebarnultam

- nagyon jól éreztem magam

Csupa jó dolgok történtek, és egyszerűen csak nagyon boldog vagyok, és borzasztóan szeretem az életemet

- Sokat beszélgettem a legjobb barátnőmmel, és bár a szívem egy része majd megszakad, hogy hamarosan elválunk, és nagyon sok ideig nem fogom látni, de boldog vagyok, amiért ilyen csodás ember az életem része.

- Sokat beszélgettem a kedvenc kis munkatársammal is, aki sokkal több, mint munkatárs, nagyon szeretem őt, és bízom benne, hogy attól, hogy nem dolgozunk együtt, még kapcsolatban maradunk; tudom, hogy ez már soha nem lesz olyan, mint most, és rossz lesz a mosolya nélkül kezdenem minden napot, de soha nem fogom elfelejteni őt, lelkem legszebb részében őrzöm a vele eltöltött minden pillanatot.

- Szófia nagy boldogságot hozott az életembe, mert találkoztam egy olyan sráccal, aki mellet nagyon jól érzem magam. Ugyanakkor borzasztó fájdalmas is az, hogy csupán 9 napot töltök itt el, elmegyek, ő pedi itt marad. Hogyan köthetnék valakit magamhoz azzal az élettel, amit én élek, és ide-oda mászkálok a világban. Ó, ha csak meglátom, ha a szemembe néz, ha hozzám ér... én vagyok a világon a legboldogabb és legszomorúbb egyszerre.

- Volt újra magyar néptánc, és egyszerűen annyira jó, hogy el sem lehet ezt mondani. Tudjátok, egy teljes órát végigröhögni jó társaságban egyszerűen felülmúlhatatlan. Nagyon örülök annak, hogy részt vettem ezeken az alkalmakon, és sajnálom, hogy ez volt számomra az utolsó, hiányozni fog a tánctanár bácsi, a lökött magyar bandás társak, az idióta bolgárok, akik olyan pancserek, amit én még sosem láttam, a sok nevetés, a vidámság, az egész légkör.

- Újra sok időt töltöttem a volt munkatársaimmal, mivel 3 új önkéntes érkezett hozzájuk:  egy spanyol srác, egy olasz lány, és egy magyar lány. Boldog vagyok, hogy újra velük voltam, és annak is örülök, hogy lett 3 új kis barátom. Szeretek velük lenni, és sajnálom, hogy nem lehetek itt velük több időt, és egyben irigykedem is kicsit, hiszen ők egy évet töltenek majd itt, nagyon jó lenne velük bandázni, és ezer kalandot átélni, de sajnos nem lehet.

- Találkoztam újra Borival, és Mojcával is. Velük majdnem egy időben voltam Szófiában, és mint sokan mások, ők is visszajöttek ide. Hát igen, aki egyszer megszereti a Balkánt, az már nem tud nélküle élni. 

- Szeretem a kis főnökömet, minden alkalommal egyre jobban, csodás ember. 

Nem tudom elmondani nektek, hogy mennyire jó itt nekem, mintha az életem színes labdák sokasága lenne, és mind körülöttem ugrál, minden annyira szép és jó. Attól, hogy sok embert szeretek itt, és engem is sokan szeretnek, valahogy a lelkem annyira jól érzi magát, nem tudom elmondani ezt az érzést, egyszerűen boldog vagyok. 

Devin

Ezen a hétvégén Devinbe utaztunk, ami Bulgária középső, déli részén helyezkedik el. A kis főnökömmel, és a legdrágább kis munkatársammal mentünk. Kora reggel találkoztunk, és a nap kedves sugarainak kíséretében elindultunk, hogy felfedezzük a világot.

Nagyon gyönyörű helyeket láttunk, de olyanokat, amit ha meglátsz, akkor tátva marad a szád, és szóhoz sem jutsz. A hegyek ölelésében, a völgyek alján, valami eszméletlen hegyi tavak vannak csodás környezetben. Fényképeket csináltunk, de mivel Deszi és Geri is olyan volt, mint egy japán turista, akinek mindent dokumentálnia kell, ezért nem éreztem szükségét annak, hogy én is csináljak képeket, majd ideadják ők nekem. Először valami Csakaraka, Csakariku, Csakaraki - vagy valami ehhez hasonló helyen álltunk meg, ami egyszerűen hihetetlen hely. A szerpentin mentén, a semmi, de szó szerint semmi közepén felépítettek egy szállodát, étteremmel. Először még nem is értettük, hogy ki akar ide jönni a világ végére, de aztán megengedték, hogy bemenjünk, és körbe nézzünk. Az udvarról pedig olyan csodás látvány tárult elénk, hogy rögtön megértettük, miért ide építették. Le lehetett menni, és a völgy alján ott volt egy csodaszép hegyi tó, melyben volt egy hosszan elnyúló félsziget, ami maga a hegy része volt. Szóval egyszerűen fantasztikus szép volt.

Elég sok helyen megálltunk, hogy a kis "japán turisták" tudjanak fényképeket készíteni, majd körülbelül 4 óra   autókázás után megérkeztünk Devin városába. Egy kis elkavarodás után megtaláltuk a szállodát, ami egyszerűen csodás. Üvegpadlóból van a bejárat, ami alatt víz fut végig, hófehér kövek, vízesés, szelíd, lágy színek... olyan kedves és barátságos. Ötcsillagos szálloda létére nem törekedett a túlzásokra, első látásra nekem kicsit túlontúl minimál dizájn látszatát keltette. Tágas terek, nyugalom, és precizitás árad a helyből. Bejártuk a szálloda minden részét, fittness, wellness, medence, bár, bowling, étterem. Hát az a bár szuper volt, veszett jó, és hogy még 4 bowling pálya is van, egyszerűen a legjobb. Az ételek nagyon finomak voltak végigettünk mindenféle jót. A szobát tágasak és világosak voltak, bár nekem nem tetszett az, hogy kicsit sokat használják a szürke színt, ami nekem a szomorúsággal egyenlő. Ez volt az egyetlen dolog, amin én személy szerint változtatnék. De az ágyak hatalmasak, több, nem is tudom, hogy aludtam-e már ilyen nagy ágyban. A fürdőszoba pedig egyenesen a képzeletünk csúcsa. Kád is van, és zuhanykabin is, és valami meseszép. Nagyon jó helyen voltam, nagyon jó emberekkel. Igazán hálás vagyok a kis főnökömnek, hogy elvitt engem is.

Visszafelé úton valahogy lassabban telt az idő. Odafelé végig beszélgettük az utat, így az idő is gyorsabban telt. Vissza meg fáradtabbak voltunk talán, és kis kerülőt is tettünk. Borzasztóan meleg volt, ezért Gerivel szenvedtünk a kocsiban. Talán mindig a sofőrnek a legjobb, mert aki vezet az legalább csinál valamit.

Minden esetre csodás út volt, és főleg azért is vártam nagyon, mert Deszivel viszonylag kevés időt töltöttem eddig együtt, így most volt alkalmunk beszélgetni. Valahol egy kicsit mókás volt, hogy eddig mindig csak kosztümben láttam. Egy borzasztóan elegáns, nagyon csinos, mindig bájos, és kedves nőt képzeljetek el, aki egyszerűen maga a tökéletes üzletasszony. Most pedig sportcipőben, játszós ruhában egészen más érzés volt ezt az időt vele tölteni. Nyilván minden kosztümös/öltönyös üzletasszony/üzletember valójában ugyanolyan ember, mint bárki más, de eddig én csak más formában láttam,és örülök, hogy így is volt alkalmam vele lenni. Annak pedig pláne örülök, hogy Geri is ott volt. Ő tutira egy angyal volt előző életében, az egyik legaranyosabb ember az összes közül, akivel valaha is találkoztam.

... nyár van nyár, röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár...

Azt sem tudom pontosan, hogy melyik nap írtam ide utoljára, kicsikét meg vagyok csúszva a blogolással, de ez az egész azért van, mert olyan gyönyörű az idő, hogy minden pillanatot, amit csak lehet kint töltök. Már napok óta durván nyár van, nem pedig tavasz, mert 28-29 fokok vannak, szóval tavasznak én már ezt nem nevezném. 

Hétfőn kaptam levelet Terikétől, hát tisztára fel voltam boldogulva. Azért annyira sok ember nincs a kórusból, akit fontosnak tartok, viszont őket nagyon szeretem, és örülök, ha hallok felőlük. Nagyon régen nem találkoztam vele, ami nagy részben az én hibám, tudom én azt, és nem tudom, hogy abban a pár napban, amit otthon fogok tölteni lesz-e időm, hogy találkozzak vele. De mindenképpen örülnék neki, ha látnám.

Ja, egyébként május 20-án tervezem, hogy haza ruccanok pár napra. Ezt a pár napot tényleg értsétek pár napon, mert egy kézen meg lehet majd számlálni a Magyarországon töltött napjaimat. Viszont mindenképp haza kell ugranom a gyógyszereimért, és persze jó lesz látni a kis tökmagokat, és anyát is. De hát aztán vár a tenger, úgyhogy igen hamara vissza kell jönnöm. Amúgy most is megyek a tengerhez a húsvéti szünetben. Már alig várom. Mondjuk a 8 órás utat nem annyira, amit meg kell tennem odáig, de mivel nem tudom magam teleportálni, így marad az utazás. 

Holnap Devinbe megyünk kirándulni. Na jó, ennek munka része is van, mert szállodákkal és éttermekkel megyünk tárgyalni, de hát a kirándulás az mégis kirándulás. Jó messze van, így jó sok időm lesz beszélgetni a drága kis munkatársaimmal, irtó jó lesz, már alig várom.

Kedden újra voltunk néptánc órán. Most moldvai csángó táncot tanultunk, és veszett jó volt. Először azt hittük, hogy nem nagyon lesz résztvevő, mert volt ott 2 bolgár nő, meg mi ketten Enikővel. De tudtunk, hogy jön még a másik Enikő is, meg Diana barátnőm, akik meg is érkeztek hamarosan. Meg még beesett 3 bolgár lány, így voltunk végül 9-en. Már az elején kiderült, hogy a másik 5 ember halál pancser, és így szétszedtek minket két csoportba. A két Enikő, Diana és én voltunk az ügyes csapat, a másik meg a "te jó ég, de bénák vagytok, de mi nagyon jót mulatunk rajtatok" csapat. Egyesével meg párban is be kellett mutatnunk, hogy mit tanultunk, és veszett jó volt. Jó lépéseket tanultunk, nagyon tetszett. Egyszerűen remek volt.

Tegnap voltunk eco-expo-n. Hát ezt úgy kell elképzelni, hogy volt egy csomó sátor, és voltak környezetvédelmi dolgok, utazási irodák környezetvédelmi területekre szóló utakkal, csupa bio alapanyagból készült furábbnál furább bolgár enni és innivalók, meg információs dolgok zöld témában, WWF, meg ilyenek. Pont jókor voltam ott, mert akkor kezde fellépését egy bolgár asszonykórus népviseletbe öltözve. Szerintem igen mókásak voltak. Képeket sajnos nem csináltam, mert a telefont otthon hagytam jó szokás szerint. Gyakorlatilag semmi képet nem is csináltam mostani szófiai tartózkodásom alatt, mert valahogy soha nincs nálam a magyar telefon, csak a bolgár, ez meg szegény nem nagyon újhullámos, szóval nem tud fényképezni. De mindegy is, az élmények úgy is bennem élnek, nem pedig a képeken. A képek csak azért lennének hasznosak, hogy nektek is meg tudjam mutatni, hogy merre járok, mik történnek itt. De ha nagyon érdekel benneteket, akkor kijöttök, és meglátogattok.

Ma irtó király délután lesz. Diana szervez a nagy parkba délutáni/esti bandázást. Mindenki visz valami játékot (labda, tollas, frizbi, roller...) és addig játszunk, amíg a csillagok nem fényesítik be az égboltot. Már csak pár óra, és mehetek. Még három órát töltött munkában, de abból 1 óra ebédszünet. Aztán isten hozott napsugár. :)

Nekem van a legdrágább munkatársam

Számomra kimondottan csodás érzés minden reggel úgy munkába jönni, hogy tudom, hogy a napom a kis drága munkatársammal történő beszélgetéssel kezdődik. Egyszerűen senkihez nem tudom őt hasonlítani. Igazán értékes az ilyen mindig életvidám munkatárs, bár ő inkább barát, mint egyszerű munkatárs. Egyértelműen tudom, hogy az élet azért vezérelt ide, hogy vele találkozzak, hogy lássam, hogy milyen mindig az élet napos oldalát nézni, és mosollyal az arcon kelni és feküdni. Bár alapvetően nem tartom magam egy zárkózott embernek, de nem vagyok nyitott sem mindenki felé. Inkább úgy mondanám, hogy a csendes megfigyelő vagyok, aki akár szavak nélkül is megismeri a környezetében lévő embereket. Ezután már egyszerűen ki lehet szűrni azt, hogy ki az, akivel érdemes szóba elegyedni, és ki az, aki számomra nem hordoz belső értékeket. Hiába ülünk egy épületben, bár nem egy szobában, de egy irodában a többi kis munkatársammal, csupán 2 van közülük, akivel beszélgetek is. Nem mondom azt, hogy a másik kettővel nem beszélek, de beszélgetni csak arra érdemes emberrel szoktam. Gerivel olyan, mintha mindig is ismertük egymást. Fura ám az, ha egy olyan emberrel találkozol, aki lélekben, gondolkodásmódban, világlátásban egy az egyben olyan, mint te vagy. Egyrészt nagyon hasonló életutat jártunk be, de mégis sok mindenben nagyon különbözőt. Ugyanakkor valahogyan a minket ért hatások következtében ugyanúgy látunk dolgokat, ugyanazok a témák érdekelnek bennünket, és ugyanolyan véleménnyel vagyunk az életről. 

Mindig meglepetéseket hordoz az élet, és tényleg soha nem lehet tudni, hogy mikor találkozunk egy olyan emberrel, aki meghatározó eleme lesz az életünknek. Sajnos mostanában nem Gerivel ülök egy irodában, mert egy másik munkatársam csendre vágyott, és ő költözött le ide, a főnöki irodába, így el lettünk szeparálva, ami mindkettőnket igen rosszul érintett. Viszont mivel a kis kolléga egy órával később kezd, mint mi, ezért minden reggel van egy óránk, amikor újra egymás mellett ülhetünk, és megbeszélhetjük az életünk fontos eseményeit. Számomra ezek a reggeli egy órák a legcsodásabb részei a napnak. Mert tényleg nem az számít, hogy mennyi időt töltünk el valakivel, hanem az, hogy az eltöltött időt milyen minőségben töltjük el. 

Amikor megkérdeznek, hogy mit szeretek a legjobban csinálni, akkor sokan meglepődnek a válaszomon, ugyanis számomra a legértékesebb az, hogy valaki az idejét adja nekem, és kiülünk egy parkba, ahol napfényben, madárcsicsergés mellett beszélgethetünk. Nagyon szeretek beszélgetni, de csak meghatározott emberekkel. Egyébként az emberek nagytöbbsége szótlan és visszahúzódó embernek lát. Ami egyrészről igaz, mert magamban megalkotok egy véleményt az emberekről, és akit nem tartok sokra, azzal nem fogok beszélgetni, azok az emberek soha de soha nem fognak megismerni. Szerintem ez így van jól. Nem hiszem, hogy minden emberrel jóban kéne lenni. Nyilván mindannyian különbözőek vagyunk, és nem láthatunk mindenkit ugyanolyan szimpatikusnak. Ez így van jól.

Szeretem a kis munkatársamat, a legjobb emberek egyike!

Most hirtelen egy más témába kanyarodok, mert éjszaka végig álmondtam. Gyakran szoktam álmodni, de nem szoktam csak egy vagy két álmomra emlékezni, és nem szoktak nagyon hosszúak lenni. Hajnalban felébredtem 3:45-kor és két álmomra is tisztán emlékeztem, aztán egy jó darabig fent voltam, majd reggel a telefon ébresztőjére ébredtem fel, ami egy újabb álmomat szakította félbe.

Sajnos az elsőt már elfelejtettem, pedig hajnalban még tudtam, hogy mi volt az. Le kellett volna írnom, de már mindegy.

- A második álmom: Haza költöztem Bulgáriából, és természetesen első utaim egyike a zeneiskolába vezetett, hogy újra találkozzak az általam annyira szeretett énekes pajtásaimmal. Először a tenor helyén lévő utolsó sorba ültem le, ahol Vidovics Zsóka nénivel beszélgettem. Utána oda jött a karnagy bácsi is, és megkérdeztem tőle, hogy jöhetek-e újra énekelni. Ekkor ő azt mondta, hogy jöhetek, de meg kell várni az altosokat, mert lehet, hogy már nincsen hely. Itt már gyanakodhattam volna, hogy ez csak egy álom, mert eléggé fura az, hogy egy karmester nem tudja, hogy kik vannak a kórusában. Na utána megérkezett Terike, Erika és Ági, és mondták, hogy nekem már sajnos nincsen helyem, mert új tagokat vettek fel. A helyemen a Barátok köztből a Timike ül, és mögöttem is volt egy új emberke, egy adóellenőr fickó, aki öltönyben, nyakkendőben volt. Hogyan lehetne egy női szólamban egy férfi? Na hát álomban még ez sem volt gyanús. Utána azt mondták, hogy leghamarabb fél év múlva jöhetek, ha már Timike helyzete stabilizálódott. Na ezt már nem nagyon értettem, hogy mit jelent, de ekkor hirtelen fel is ébredtem.

- A harmadik álmom: Itt voltam Bulgáriában, volt benne valami utazás valahová vonattal. Valakinek vagy valakiknek meséltem, hogy én már láttam a Jégkorszak 5. részét. Utána meg megnéztük a 6. részét is. Aztán találkoztam magyar emberekkel - vagy az is lehet, hogy Magyarországra utaztam, ebben nem vagyok biztos. Nem tudom, hogy kik voltak ott, de az álmomban ők a barátaim voltak. Büszkén meséltem nekik, hogy én már láttam az 5. és 6. részt is, míg ők nem is tudtak róla, hogy létezik. Azt hitték, hogy nem mondok igazat. De aztán valaki szólt, hogy tényleg, már a 7. részt készítik, csak Magyarországon még nem volt látható az előző két rész sem.

Jó lenne tudni az álmaink jelentését, de ahhoz nincs kedvem, hogy álmoskönyvet bogarásszak, meg őszintén szólva nem is hiszek feltétel nélkül benne. Egyszer elkezdtem még kollégista koromban azt csinálni, hogy minden reggel egy kis füzetben leírtam, hogy mit álmodtam előző éjszaka. Talán ennek akkor lenne értelme, ha valaki egész életében leírná az álmait, és közben részletes naplót is vezetne. Aztán halála után össze lehetne vetni az álmokat az életével, és lehet, hogy lennének érdekes kapcsolatok.

külföldön dolgozni

Ma egy igen érdekes cikket olvastam egy olyan magyar fiatalemberről, aki otthagyta Magyarországot, hogy több pént keressen; és folyamatosan dilemmázik azon, hogy haza menjen-e a családjához, akik egy évben egyszer látják. Vagy maradjon távol az otthonától, családjától, de így jó anyagi feltételeket biztosítva nekik.

Úgy gondolom, hogy minden egyes ember, aki hosszabb távra otthagyja a szülőhazáját, és messze költözik mindenkitől és mindentől, ami eddig az életét jelentette, az elgondolkozik azon, hogy vajon tényleg jó-e az a döntés, amit hozott. Az biztos, hogy ha gyerekem lenne, akkor soha nem hagynám ott semmi és senki miatt. A fent említett úriembernek van egy fia, felesége, szülei, nagyszülei. Közben távolléte alatt meghalt az édesanyja, akitől nem tudott elbúcsúzni. Igen, valóban nem egyszerű néha a saját döntéseink következtében keletkezett érzéseket kezelni. Viszont ő csak és kizárólag a pénz miatt ment el. Szerintem nincs az a pénz, vagyon, ami felérhet mások szeretetével. Ezért egyáltalán nem értek egyet azokkal az emberekkel, akik csak azért mennek el külföldre, hogy a családjuknak jobb megélhetési feltételeket szerezzenek. Soha de soha nem fogják visszakapni azokat a hosszú éveket, amiket a gyerekeiktől távol töltöttek értéktelen dolog miatt. Egy gyereknek szeretetre van szüksége, és törődésre. Túl fogja élni, ha nincsen márkáés ruhája, ha nem jár étterembe, ha nem mennek el nyaralni, ha nem autóval hordják iskolába... sőt, úgy gondolom, hogy azok a gyerekek, akik nehezebb körülmények között nőnek fel, azok talpraesettebbek, ügyesebbek, kreatívabbak lesznek. Egy gyereknek nem pénzre van szüksége, ezt semmiképp sem tartom jó útnak. 

Nyilván mosr rögtön nekem szegezhetnétek a kérdést, hogy "de te is külföldön vagy, akkor most hogy is van ez?". Véleményem szerint az én helyzetem össze sem hasonlítható azokéval, akik a pénz miatt mennek el. Kezdjük azzal, hogy az első egy évben önkéntesként dolgoztam, vagyis fizetés nélkül dolgoztam azért, hogy másnak jó legyen. Na jó, nem akarok mártírkodni, mert számomra ez fantasztikus élmény volt. Tehát a tapasztalat, élmény, barátok és érzések megfizethetetlenek. Bár pénzem nem volt, viszont számomra sokkal értékesebb az, amit kaptam az élettől. Az már más kérdés, hogy utána még itt maradtam, de ugyanakkor meg kell említenem, hogy ekkor sem a pénz vezérelt. Számomra a tengerpart egy mesebeli hely, ahová ha munkát ajánlanak, azonnal indulok, országtól függetlenül. Ekkor is az érzés, és az élmény miatt mentem. Aztán visszajöttem Szófiába, mert nem szerettem volna Bulgáriától távol maradni. Annyira mások az emberek, annyira jó itt minden. S, hogy a következő nyári szezonra is lehetőséget kaptam a tengernél, az egyszerűen fantasztikus. Ha bármikor hazamegyek Bulgáriából, üres zsebbel fogom megtenni. De én ezt nem bánom, mert a lelkem viszont nagyon gazdag. A pénz nem egy olyan dolog, ami örökké velünk marad, számomra értéktelen. Azonban a tapasztalatomat, tudásomat, érzéseimet senki el nem veheti.

Ha lenne rá mód, akkor előírnám törvényként azt, hogy mindenki töltsön el minimum 1 évet távol a hazájától, távol a családjától, barátaitól, ismerőseitől. Lehetőleg egy olyan helyen, ahol nem beszéli az adott ország nyelvét, ahol nincsenek kapcsolatai, ahol nem ismer semmit és senkit. Ebben az esetben az emberek megtanulnák azt, hogy hogyan legyenek toleránsak másokkal, megtanulnák elfogadni a különbségeket, és rá lennének arra kényszerülve, hogy másokhoz alakalmazkodjanak, hiszen ők lesznek az idegenek. Nem lenne ennyi anyámasszony katonája, aki otthon ül, mert még a széltől is fél. Önállóak és hatékonyabbak lennének az emberek. Ahogy valaki befejezi a tanulámányait, és köteleznék mindenkit arra, hogy költözzön el. Megtanulnák értékelni az emberek a saját hazájukat, a szokásokat, a múltat. Aztán persze menjen vissza mindenki a saját kis helyére, és növelje tudásával a hazája gazdaságát.

Számomra abszolút érthetetlen, hogy az emberek 95%-a a pénzért dolgozik. Sajnálom őket, soha nem fogják megérteni, hogy valóban mi is az élet.

télből a nyárba

Hatalmas változások mennek végbe az időjárásban. Múlt hét elején még hűvös volt, és kabátban jártam reggelente dolgozni. Majd a hét második felére az idő egyre jobbra fordult, és már a kabátot reggel is otthon lehetett hagyni. Aztán a hétvégén hirtelen annyira jó idő, és szikrázó napsütés lett, hogy pólóban és rövidnadrágban voltunk, sőt még le is égett az arcunk. Ma reggel pedig ismét hűvöskés volt, 9 fok, így újra elő kellett venni a kabátot. Elvileg még két napig van lehülés, eső, borongós idő, de utána újra itt az igazi tavasz, ami igazán jó, hiszen a következő hétvégén újra 20 fok fölött lesz a hőmérő higanyszála, vagyis lehet hegyet mászni.

Ez a hétvége igencsak jóra sikerült. Bár szombaton kicist felhős volt az ég, de jó idő volt, meleg volt, amikor már csak póló kell, ezért elmentem kirándulni egyet, de azért nem túl messze, csak megnéztem a városnak egy olyan részét, amit nem igazán ismerek. Utána jöttek hozzám a kis magyar önkéntes barátaim, majd együtt mentünk el a couch surfing monthly meeting-re, ahol még számos másik barátommal találkoztunk. 5-en voltunk magyarok, de egy csomó bolgár barátom/ismerősöm is eljött. Összesen kb. 30-40 ember lehetett. Volt spanyol, lengyel, francia, kóreai, litván, magyar, bolgár... szóval voltunk sokfélék. Kb. egy órát beszélgettem egy litván sráccal, aki már pénteken megkért, hogy majd vigyem körbe a városban, mert most jár itt először, szóval vele beszélgettem kicsit, és megbeszéltük, hogy vasárnap délelőtt megmutatom neki a látnivalókat. Azért mókás, hogy idegenként én tartok másoknak idegenvezetést :) De egyébként Enikővel és Tamással töltöttem időm nagy részét. Nagyon jót beszélgettünk, olyan volt, mintha mindenkiből kifogyhatatlan történetáradat kezdett volna felszínre törni. Éjfélkor már az összes ember haza ment, és már csak mi hárman maradtunk. Ja, egyébként egy ír golf kocsmában voltunk. Aztán már 1 óra lett, és nekünk már nagyon úgy tűnt, hogy lassan be akarnak zárni,mert már az összes pincér csak a pultot támasztotta, de nem szóltak nekünk, hogy "helló, kívül tágasabb" szóval mi maradtunk, de végül 1 órakor úgy döntöttünk, hogy inkább eljövünk onnan. 

Persze vasárnap reggel igen kellemetlenül érintett az érzés, hogy fel kell kelnem, mert az újdonsült kis litván ismerősömet körbe kell vezetnem a városban. De hát ilyen rendes vagyok :P és segítek másokon. Mivel több, mint 3 óra sétálás, és beszélgetés után kezdtem unni a társaságát, ráadásul rémes angol tudással rendelkezett, és felét nem is lehetett érteni annak, amit mondani akart, ezért mondtam neki, hogy nekem most már dolgom van - ami nem volt teljesen igaz, de már nem volt kedvem több időt városnézéssel tölteni. Szóval fél 1 után mondtam neki, hogy szevasz, menjél dolgodra, és leheveredtem az NDK melletti park egyik padjára, mert kicsit elfáradtam. Alig telt el pár perc, és csatlakozott hozzám Enikő is. Együtt ebédeltünk, megetettük a galambokat, elmentünk a nagy parkba, rollereztünk, sétálgattunk, beszélgettünk, és nagyon jó volt a fél napot egy magyar társaságában tölteni, és csak magyarul beszélni.

képek

Kedden tánc után gyorsan csináltunk egy képek a kis oktatóinkkal. Bal oldalt felül van a tánctanár srác, mellette Enikő - aki a EVS egy színházas társulatnál, aztán Tamás - ő itt dolgozik Szófiában, a tánctanár csaj, lent pedig szintén Enikő - EVS önkéntes és én. :)

Két héttel ezelőtt, amikor itt volt Petra, elmentünk a SMART szervezet tréningjére. Szerintem mókás volt.

Vettem egy újabb kocka csodát: 

És ilyen szép kis kagylókat kaptam a lakótársamtól, aki Malajziában volt:

Csárdás - avagy beszélj megállás nélkül magyarul

A kedd esténk igen jóra sikerült. Először a Magyar Intézetben kezdődött, ahol is két kis bolgár tánctanár magyar tánc oktatására adta a fejét, és mi úgy gondoltuk, hogy ez nekünk mindenképp kell, mert jó poén. Enikővel megbeszéltük, hogy megyünk, és eljött a másik Enikő is, ott volta a bolgár barátnőm Diana, és hogy növeljük a magyarok halmazát, jött Tamás is, aki az újdonsült Szófiában élő magyar kis barátunk. Már 3 éve itt él, és nem is találkoztunk eddig. Na meg persze ott volt Györgyi is, és hogy még szebb legyen minden itt van a lánya és a kisunokája is, szóval egész nagy magyar nyelvű csapat verődött össze. Kicsi Szotyi tisztára megnőtt, már egyáltalán nem kisbaba, szinte már komoly kisember így kétévesen. Annyira nagyon szép gyerek, egyszerűen tökéletes. 

Azt nem állítanám, hogy maga a táncóra nagyon jó lett volna, mert borzasztó gyorsan haladtunk. Alapvetően nem tartom magam kétballábas embernek, hiszen én magam is tanítottam táncot, persze más stílust, de akkor is. Viszont itt bele kaptunk ebbe, bele kaptunk abba, 2-2 percig csináltunk egy lépéssort, majd valami teljesen újra tértünk át. Nem én vagyok az egyetlen, aki semmit nem tudna előadni a tanult lépésekből. Szerintem valamit sürgősen módosítaniuk kéne az oktatási módjukon, mert ebből aztán nem leszünk táncbajnokok. Na de számunkra nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy jól érezzük magunkat, és hát az igencsak megvolt, mert kb végigröhögcséltük az egészet. Annyira jó volt, mi magyarok belőttünk magunknak egy sarkot, és ott teljesen jól elvoltunk magunkban. 

Aki nem él külföldön, az nem tudja, hogy mennyire értékes az anyanyelvünk. Már 2 éve szinte csak angolul beszélek, ezért semmi nehézséget nem okoz, egy pillanatig nem kell gondolkoznom azon, hogy mit mondjak, annyira egyszerűen és természetesen jön az angol nyelv is mint a magyar, számomra nincs túl sok különbség már a kettő között. Ugyanakkor anyanyelven beszélni az egy olyan megnyugtató boldogság a léleknek, amit szerintem csak külföldön lehet megélni. Olyan természetesnek tartjuk azt, hogy beszélünk, az emberek körülöttünk megértenek bennünet, és mi is megértünk mindenkit. Pedig ez csupán a Föld egy kicsiny területén érvényes, hiszen kilépve az országból már nem sokat érünk el az anyanyelvünkkel. Ezért számomra fontos és értékes minden egyes szó, amit magyarul beszélhetek itt. S bár elég gyakran találkozok magyarokkal, de mivel általában bolgárok is vannak velünk, ezért velük is csak angolul beszélgetünk. Szeretem a magyar nyelvet, s az elmúlt évek alatt a magyar nyelv értéke igen csak felértékelődött számomra.

Miután kiugráltuk magunkat, úgy éreztük, hogy nekünk mennünk kell valahová annak örömére, hogy nagy magyar egymásra találás történt. Elindultunk hatan, és az egyetem mellett belőttünk magunknak egy helyet, ahol ehetünk, ihatunk és beszélgethetünk. Később csatlakozott hozzánk Gabi is, akit szegényt rossz címre irányítottunk, mert Diana más utcanevet mondott, de azért a végén csak sikerült egymásra találni. Ott voltunk egészen addig, amíg egyszer csak szóltak, hogy tágasabb kint, mert zárnak. Jó volt, mert a végén már csak 4-en magyarok maradtunk, és mindenkiből csak folyt a szó magyarul. :) Aztán egy kis éjszakai séta után mindenki hazafelé vette az utat. Olyan jó érzéssel mentem lefeküdni. A magyar nyelv és a magyar emberek teljes mértékben boldoggá tették a napomat. 

Soha nem fogsz megismerni

Ez vagyok, és vállalom,

Nincsen teher vállamon.

Sosem voltam feltörő,

Kis faluból felnövő,

Másokon átgázoló,

Irányító elnyomó.

Szabad lelkem elsuhan,

Árkon-bokron át iran.

E világban nem élek,

Álmaim közt mesélek.

Csillagokkal szárnyalok,

Fellegen megágyazok.

Kedvem tarja nevetek,

Vagy a fűben heverek.

Nem vethetnek engem zárba,

Nem köthetnek egy rabláncra.

Szabadságom végtelen,

Öröm benne lételem.

Országhatár nem szab gátat,

Meghódítok minden tájat.

Anyaföldnek minden cseppje

Szeretet az én szívembe'.

Napsütés és égi könnyek

Könnyen mennek, könnyen jönnek.

Mondhatod, hogy álmodó,

Fura vagyok, lázadó.

Semmivel nem törődő,

Kalandozó kis költő,

Kinek álma végtelen,

Elérni ezt képtelen.

Lenézhetsz, és megvethetsz,

De soha meg nem ismerhetsz.

Elhagyhatsz és megbánthatsz,

De szomorúnak nem láthatsz.

Mindenem elveheted,

De lelkem velem temeted.

Kérdezz meg, és felelek.

Kérdéseid remekek.

Kérj tőlem és adok neked,

Sosem mondanék rá nemet.

Szólj, ha kellek, s ott vagyok.

Hozzád nyomban indulok.

De ne ítélj, míg nem ismersz!

Hozzám szólni nem is mersz.

Véleményt alkotni róalm

Nem lehet csupán egy szóban.

Nem tudhatod, hogy ki vagyok,

E világban miért lakok.

Talán meg nem szólalok,

Hangomat tán nem hallod.

De ne a szemeddel nézz kérlek!

Lelked hallja én mesémet!

Ne megértsd, hogy ki vagyok,

Érezd azt, mit adhatok.

Lásd bennem, mit nem lát senki!

Gyere velem útra kelni!

Egyedül ne kelljen menni,

Tudjak valakinek hinni.

Szárnyra kelni, messze szállni,

Boldogságban térdig járni.