A visszatérés

Szinte elképzelhetetlen, hogy 24 óra alatt mennyi érzés változhat egy emberben.

A csütörtöki nap úgy kezdődött, hogy nem volt áram, (kiderült, hogy az áramszolgáltató elfejtett szólni) én pedig nem néztem meg előtte, hogy mikor indul a buszom Budapestre (bár nagyjából tudtam, hiszen már sokszor utaztam vele, de nem lehet tudni, hogy mikor változik a menetrend). Szóval gyorsan fél 11-kor besétáltam a városba. Fél 4-re felértem Budapestre, és a 2 és fél órás út teljes mértékben azzal telt, hogy elbizonytalanodva éreztem magam. Ugyan miért akarok visszamenni valahová, ahol már éltem? Miért akarom újra elhagyni a családomat, amikor annyira jól érzem magam otthon? Hát ha akkor valaki azt mondja, hogy valami oknál fogva nem mehet el a busz, és itthon kell maradni… hát nem hullattam volna könnyeket. Aztán a buszmegállóban rettentő unalmas volt, de egyszer csak 5 órakor megláttam, hogy begördül a hófehér Group feliratú busz, és akkor tudtam, hogy indulni kell.

Ahogy felszálltam a buszra, kb. 20 perc alatt egyszer csak egyik pillanatról a másikra teljesen elillant minden negatív, vagy kételkedő érzésem. Annyira természetesnek és normálisnak tűnt az, hogy ott vagyok a buszon. Azért már egy párszor mentem ezzel, szóval semmi új nem volt. Talán annyi, hogy most ezek a sofőrök úgy mentek, mint valami eszeveszett, csupán csak kétszer álltunk meg pisilni 10-10 percre, így magyar idő szerint pénteken hajnal 3:15-kor már a szerb-bolgár határon voltunk. Bár nem ült közvetlenül mellettem senki, de mégis olyan kényelmetlen volt, hogy szinte semmit nem tudtam aludni. Főleg azért, mert mellettem a jobb oldali sorban egy olyan ember ült, aki irdatlanul büdös volt, és ráadásul elaludt háromnegyed 7-kor, az egész utat végig aludta, és természetesen olyan hangosan horkolt, mint valami vadállat, úgyhogy a fél busz miatta volt ébren. Na mindegy, reggel fél 6-kor érkeztünk meg Szófiába. Azért imádkoztam, hogy valami miatt érkezzünk kicsit később, mert 5 előtt még metró sincs, és szegény kis lakótársamat sem szerettem volna felébreszteni. De hát szegénykének én voltam az ébresztője.

Viszont rögtön a megérkezésemkor teljesítettem egy dolgot, amit szerettem volna, mert utaztam az új metró vonalon. Mekkora király, hogy már ott van a megálló rögtön a buszmegállónál. Akárki is találta ki, nagyon ügyes volt. Aztán megérkeztem az NDK-hoz, feljöttem a sok feljáró közül az egyiken, és bár a tökéleteset sikerült belőnöm magamnak, de hirtelen mégis teljesen összezavarodtam, mert átépítették az egész sétáló utcát. Színes térkövek lettek, növények, körpadok… szóval kicsit körül kellett néznem, hogy tényleg ott vagyok-e, ahol gondolom, hogy vagyok. A kis lakótársam lejött elém. Csupán 2 percre lakok az állomástól, szóval igazán remek. Lift az nincsen, ezért a 30 kilós bőröndöt fel kellett cipelnem a negyedik emeletre, hát nem volt túl mókás, de azért sikerült. Ez egy kicsi lépcsőház, egy emeleten 1 vagy 2 lakás van. A mi emeletünkön csak mi vagyunk, mivel ez egy nagy lakás. Van 3 nagy hálószoba, egy előtér, fürdőszoba és konyha ebédlő résszel. Igazán remek helyen van, a város szívében, és minden adott a tökéletes 3 hónaphoz. Igaz, hogy elég minimál berendezésű, de hát nem luxus utazásra jöttem. Szeretem ezt a helyet.

Miután berendezkedtem, és beszélgettem kicsit a lakótársammal, elindultam az irodába, hogy megkezdjem az első munkanapomat. Először még beugrottam a mellettünk lévő boltba, hogy vegyek bolgár sim-kártyát. Bent az irodában találkoztam két munkatársammal, akiknek persze a nevüket elfelejtettem, de hát majd megjegyzem. Igazán rendes voltam, mert először csak bolgárul beszéltem velük. Aztán amikor rájöttek, hogy ki is vagyok én, akkor rögtön áttértek az angolra. Felhívtuk Desit, hogy itt vagyok, és mondta, hogy ez az első napom, menjek haza, aludjak, pihenjek, nem kell dolgozni, majd hétfő reggel 9-kor találkozunk. Az iroda reggel 9-től délután 6-ig van nyitva, és négyen dolgoznak ott, + a kis főnökünk. Holnap hétfő, alig várom. :)

Mivel dolgozni nem kellett, ezért utam a Magyar Intézetbe vezetett, hogy láthassam az általam kedvelt embereket. Annyira jó volt kinyitni a nagy fehér üvegajtót, és újra belépni. Szvetli bácsi fent ült, és újságot olvasott, és olyan volt, mintha múlt héten találkoztam volna vele utoljára, és ezzel a pillanattal egyszerűen az elmúlt 10 hónap tovaszállt, és mintha mindig is itt lettem volna, és minden a helyére került. Aztán találkoztam az igazgató bácsival, de neki valami dolga volt, és ment el. Utána Nelli kiszaladt, ment enni, és meglepődött, hogy ott vagyok, és úr isten de jó volt, hogy megölelgetett, és olyan boldog voltam, hogy újra látom. Szeretem Nellit, csodás ember. Aztán jött le Kraszi is, ő is nagyon jó fej. Majd találkoztam Szandra és Dóri utódával … hát, mivel nem akarok rossz dolgokat írni senkiről, ezért inkább semmit. Bár csak pár szót váltottunk, de nekem nem túl szimpatikus. Olyan életunott, világvége arckifejezése van. Ó, hogy hiányzik onnan Dóri, a mindig vigyorral az arcán. Így már egészen más ott lenni. Aztán bementem a könyvtárba Júliához, hogy neki is köszönjek. Igazából Györgyi volt az első, akinek szerettem volna köszönni, de sajnos nem volt ott, de semmi gond, majd jövő héten újra megyek, és akkor láthatom. Igazából csak köszönni szaladtam be, de gyakorlatilag órákig ott maradtam, a fél napot ott töltöttem Szvetli bácsival, és nagyon jó volt.

Mivel az idő gyönyörű, és én imádom a napsütést, ezért a tegnapi napot kint töltöttem, és így lesz a mai napom is. A víznyelő helyemen nyitottak egy Lidl-t, ennél jobb helyre nem is rakhatták volna. Tetszik ez a központban lakjunk dolog, mert minden itt van, ami csak kellhet.

Ma van a bolgár felszabadulás ünnepe, ezen a napon szabadultak meg a török uralom alól, ezért a város tele van ünnepségekkel, zászlókkal felvonuló emberekkel, és rengeteg rendőrrel. Voltam kint reggel az NDK-nál, utána pedig átmentem a orosz emlékműhöz, ott is volt zene meg emberek, meg ilyesmi.

Szóval így telt az elmúlt 3 nap. Azt nem ígérem, hogy minden nap fogok majd írni, de azért igyekszem rendszeresen jelt adni magamról. :)