"Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És figyel rád, mert fontos számára a te sorsod. Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél."

egy tökéletes nap

A mai nap egyike volt eddigi bolgár életem egyik legjobb napjának. Reggel korán keltem, és a térdig érő hómezőn átverekedve magam, kicsit több, mint egy órás utazás után megérkeztem Gocse Delcsevbe, az árva gyerekekhez. Pont egyszerre értem oda a kis tökmagokkal. Most sok gyerek volt, ők egy másik csoport voltak. Ahogy beléptem a terembe, egy pici kisfiú egyből letámadott, és mutogatta nekem, hogy megszerezte a klíma kapcsolóját, és ki-be kapcsolgatja. Cuki gyerek volt, kb. 7 éves, mert most potyogtak az első fogai. Aztán elém toppant egy kislány, bemutatkozott, nyújtotta a kezét. Megérkezett egy hölgy, aki nem tudom pontosan, hogy a nevelőotthonban van, vagy ő is egy önkéntes, de jött egyből hozzám, kérdezte, hogy hogy vagyok, megsimogatta a kezemet és olyan jó volt. Igazából ezek apró dolgok, de olyan jól esnek. Ja, meg jött a helyes srác is, és képzeljétek, tudja a nevemet, egyből jött oda, és köszönt, meg beszélgettünk kicsit, és mellém ült. Megérkezett Buba is, örült, hogy megint ott vagyok, puszi-puszi, meg beszélgettünk. Jajj, annyira aranyos emberek vannak ott, olyan jó pozitív kisugárzású emberek közt lenni. Most kevesebb felnőtt volt, mint gyerek, vagy talán ugyanannyi. Aztán a nevelőjük (nem tud angolul, szóval csak bolgárul beszélgetünk) mondta, hogy most hozták be a nevelőotthonba a bemutatkozós kislányt, mert a rendőrség elhozta a szüleitől, akik mindketten alkoholisták, és ráadásul az apja rendőr volt. Mondták a kislánynak, hogy ő is új, meg én is új vagyok, és megkérdeztek minket, hogy akarunk-e együtt lenni? Itt úgy van, hogy minden kisgyerekhez egy-egy felnőtt tartozik, akivel kialakíthat egy szorosabb kapcsolatot, akivel minden héten találkozik, beszélgethet, szeretetet kap, és adhat. Jajj, úr isten, olyan boldog voltam, hogy kaptam saját kisgyereket. Egyébként Veszinek hívják, és 11 éves kislány. Először képeslapot kezdtünk el csinálni (bár mondjuk mi nem fejeztük be). Kaptak kinyomtatott képeket, amit ki kellett színezniük. Utána egy idő után át lehetett menni a konyhába. Kérdezte Buba, hogy lenne-e kedvünk konyházni, hát persze Veszi menni szeretett volna, és még másik két kisgyerkőc is jött a felnőtt párokkal. Ott a gyerekek megpucolták, és lereszelték a zöldségeket, amiből salátát készítettek. Volt káposzta, répa, zeller, cékla, karalábé, meg valami, amit nem tudtam beazonosítani. Volt még alma és répa is, amiből gyümölcscentrifugával gyümölcslevet gyártottunk. De előtte mondták a gyerekeknek, hogy meg kell enni a salátát. Szerinted hány gyerek akart semmi nélkül zöldség salátát enni. Nagy duzzogva benyomtak egy kanállal, mert ez volt a feltétele annak, hogy utána gyümölcslevet gyárthassanak. Persze mi, felnőttek is kaptunk egy-egy tányér zöldséget. Na majd pont én leszek az, aki kecsketápot eszik. Szóval én el is passzoltam, míg észre nem veszik, hogy milyen rossz példát mutatok a gyerekeknek, de a kis gyerkőcöm nagyon erőlködött, hogy nekem is kéne enni. Biztos úgy volt vele, ha már ő szenved, akkor én is. Ja, közben szegénykém lereszelte az ujját, de szerencsére túl nagy baja nem lett, beragasztottuk az ujjacskáját, és olyan kis drága volt, hogy vagy 10 percen keresztül ölelgetett, amiért kértem neki ragtapaszt az ujjára. Aztán innentől kezdve minden második percben megölelt, és olyan kis drága volt, és én annyira boldog voltam, hogy azt el sem tudom mondani. Ha valakinek van egy kistesója, az olyan jó, mert ha szereted, akkor viszont szeret, és felnéz rád, és tudja, hogy számíthat rád, és ettől az érzéstől olyan boldog lesz a lelkem; és most Veszivel olyan volt, mint otthon a kicsikkel. Olyan drága kislány. Egyébként ez a csoport sokkal nyitottabb, elevenebb volt, mint a mások csoport. Ezek csicseregtek, rosszalkodtak, jöttek oda hozzám, és magyaráztak össze-vissza, nem számított, hogy értem-e vagy nem, ölelgettek, meg minden, annyira jó volt. Utána délután eljött a búcsú ideje, és Veszi lógott a nyakamon, és puszilgatott, és ölelgetett, és úr isten, hogy milyen boldog voltam. Utána, mikor a gyerekek elmentek, akkor beszélgettem két önkéntessel, mindketten 40 év körüliek voltak, és mondtam nekik, hogy kicsit nehezen tudok úgy viselkedni a kicsikkel, ahogyan szeretnék, mert nem tudom sokszor elmondani nekik bolgárul, amit szeretnék. De jól esett az, amit mondtak, hogy nem számít az, hogy beszélek-e bolgárul, mert a gyerekek úgy is érzik, ha valaki szereti őket, és megnyugtattak, hogy biztos nem véletlen az, hogy a gyerekek mind jöttek hozzám, és csicseregtek, és együtt játszottunk, és ökörködtünk, és jöttek és ölelgettek. Ők kisebbek voltak, szerintem a legkisebb lányka nem volt idősebb 5 évesnél. Na ő valami gyönyörű kislány volt, hatalmas kék szemekkel, hosszú barna hajjal, és annyira gyönyörű arcocskával. Na persze huncut a végtelenségig, de ha nekem egyszer gyerekem lesz, én ilyet szeretnék, legyen kislány, de olyan rossz, mint egy fiú.
Így boldogsággal a szívemben indultam az irodába, ahol megtanítottam a bolgár fiataloknak, hogy hogyan tudják kirakni a Rubik kockát. Vagyis már amennyire sikerült, megy egyetlen fiú volt, akibe szorult némi logikai érzék. De nem is volt olyan egyszerű, mert nem tudták követni a leírást, így egyiktől szaladtam a másikig, aztán a harmadikig, szóval szimultán kockázás volt. Aztán betoppant egyik kis barátnőm is, és mondta, hogy ő nem kockázni jött, csak velem bandzáni. Szóval beszélgettünk, és mikor befejeztük a Rubik-ot, elmentünk csajos délutánt tartani, és annyira király volt. Lődörügtünk egyik boltból a másik boltban, nevetgéltünk, csacsogtunk minden baromságról, és nagyon tök jó volt. Szeretem Dianat, olyan jó, ha valakivel órákig el tudok beszélgetni bármiről. Aztán megmutatta Szófiának egy olyan részét, ahol még sosem jártam. Durva, hogy ezt nem ismertem eddig, mondta, hogy ez a legolcsóbb negyed, ami tele van kis üzletekkel, bazárral, és 1 km hosszúságú piactérrel. Komolyan mondom egyszerűen Isztambul volt. A hideg tél, és hó ellenére, tiszta nyüzsgés volt, tele emberrel, az árusok kiabálnak, mindenki eszik valamit, beszélgetnek a népek, és szaladgálnak a gyerekek. Ráadásul pedig eszméletlen olcsó minden, szóval vissza fogok oda járni.
Aztán hazaértem este, gyors beléptem Skype-ra, mert anyáékkal úgy beszéltük, hogy majd leszek délután, (hát ebből este lett, mert nem értem haza a lődörgés miatt), és képzeljétek olyan meglepetés ért, mert Brigi mesét írt nekem. Én senkitől nem kaptam még mesét! Hát most mondja azt valaki, hogy nem ő a legcukibb kishugi. :) Monda, hogy megírta a mesét, és nekem pedig az a dolgom, hogy rajzoljam le. Mondtam neki, hogy diktálja le, hogy le tudjam írni. Tehát, megállapítom, hogy ez a nap egyszerűen tökéletes volt. S, hogy ti is lássátok, íme a mese:

Ajtai Brigitta:
Medve meg a málnafa

A medve megy az erdőben, és meglát egy málnafát, és megkóstolja.
Pont arra megy a vakond:
- Szia medve! Szólalt meg.
- Szia! Épp málnát nyammogok. Te is kérsz?
- Igen.
- Tessék. Már estére jár. Mennem kell. Szia!
- Akkor holnap.

Térdig tél téged kér, örülj a hónak, míg véget nem ér :)

egész nap szakad a hó :)

Tegnap este egész sokat esett az eső. Elkezdte 6 körül, és 11-kor még esett, utána nem tudom, mert elaludtam.  Persze az eső elolvasztotta a havat, vagyis egy részét biztosan. Reggel viszont ahogy felébredtem, kinéztem az ablakon, és mit láttam? Új, fehér, vastag hótakaró. Jupiiii. Azóta el sem állt, egész nap esik, és esik, és annyira szép tőle minden. Jó persze, azt nem kell nézni, hogy az autók miatt az utakon áll a latyak, és nem lehet átmenni a zebrán csak úgy, hogy 10 centis mocsáron átgázolsz. De annyira szép a sok bokor és fa fehéren. Olyan nyugodt, és tiszta lesz a világ a hópelyhektől. Ilyenkor nincs is jobb dolog, mint a fagyban, szakadó hóesésben, egy szelet forró gombás pizzával a kezedben sétálgatni az NDK körül. :)

Ma bent kellett lennem az irodában már reggel, mert volt egy megbeszélésünk, meg alá kellett írni pár papírt. Aztán napközben semmi, de nem tudok hazamenni, mert este meg jön egy srác, akivel alá kell íratni egy papírt. Hogy hasznosan töltesm az időmet, először megcsináltam a számlákról az összesítést, és elküldtem Lerának. És lőn csoda, tegnap óta megjavult az agya, vagy legalábbis rájött, hogy nekem volt igazam a számlák tekintetében, és mondta, hogy két részletben fogja ideadni a pénzt. Na, zsír vagyok, ezt is lerendeztem. Közben még maradt egy csomó óra, és nem volt mit csiálni, amikor rájöttem, hogy mennyire régen nem játszottam már a Honfoglalóval. Pedig mennyire szerettük, te jó ég. A kollégiumban ezzel töltöttük minden időnket, amikor csak gép közelbe kerültünk. Akkor még nem lógtunk egész nap a közösségi odalakon, és annyira jó volt, hogy esténként az egész koli összegyűlt, és egymást biztattuk, kiabáltunk, együtt örültünk, csapkodtuk az asztalt, ha nem sikerült, csapatokat alkottunk, másokat szívattunk. Ohh, mennyire jó volt kollégistának lenni. Na szóval 7 év elteltével beléptem újra, és még élt a jelszavam, meg minden. Bár a játék már kicsit megváltozott, és a grafikája modernebb lett, de ugyanaz az érzés. Persze más, hogy nincsenek itt a barátim mellettem, de azért jó játék, szeretem. Szóval honfoglalón töltöttem a napomat.

ha a sötétség fájna... lakótársam ordítana

Mondja nekem bárki is azt, hogy az amerikaiak nem sötétek. Lakótársam bebizonyította, hogy igen, nem hiába vannak az emberekben negatív vélemények az amerikaiakkal szemben. Na szóval elmesélem az egész napot. Reggel korán keltem, és elmentem a könyvelőhöz, mivel voltak számláim, és már nem olyan egyszerű, mint korábban, mert eddig a kis supervisor-om ott volt az irodában, a másik kis munkatársam adott pénzt, és ő kifizette a számlákat. Most viszont egyedül vagyok az irodában, és mivel a számláknak van határideje, így muszáj volt valami megoldást találni. Odaadtam a könyvelőnek, és kérdeztem, hogy eddig hogy volt, mivel ketten béreljük a lakást, így a felét a CVS (én szervezetem), felét pedig a Peace Corps fizeti. Vagyis náluk úgy van, hogy minden hónapban egy adott összeget adnak az önkénteseknek, amit arra költenek, amire akarnak, nekik kell beosztani a pénzt. Én azt hittem, hogy Lera oda is adta CVS-nek a számlák felét, de most ért a meglepetés, hogy igazából itt él 6 hónapja, és egy büdös fillért nem fizetett. Na jó, mondtam nekik, hogy semmi gond, megyek az irodába, beszkennelem az összes számlát, csinálok belőle egy táblázatot, így majd látja Lera, hogy pontosan mennyit kell fizetnie. Jó, jöttem haza, mondtam Lerának, hogy fizetnie kell, mert eddig nem fizetett. Erre mondta, hogy nem képzelem tán, hogy majd ő visszamenőleg kifizet 6 hónapot? De hát mondom, ketten élünk itt, az egy dolog, hogy az én szervezetem kifizette eddig a számlákat, de attól még a fele a tiéd, és különben is, örülj neki, hogy késedelmi kamatot nem számolnak fel, hiszen fél éve ingyen élsz. Erre ő, hogy el ne képzeljem, hogy fizetni fog, mert neki nincs pénze, mert már elköltötte. Esetleg mostantól kezdve tud majd fizetni. Hát de ilyen nincs, mert kb. 300-400 levával tartozik, ilyen nincs, hogy nem fizeti ki. Szóval jól összevesztünk, mert birka. Mégis mit gondolt??? Azt mondta, hogy az első hónapban megkérdezte Mariana-t, hogy mennyit kell fizetni, de akkor nem kapott választ, ezért ő úgy gondolta, hogy nem fog fizetni. Normális szerintetek? Hát komolyan mondom, hogy a birkaságnak a magas szintjén áll. Hát komolyan, hogy lehet valaki ennyire sötét? Már egy 10 éves gyerek is tudja, hogy ha igénybe veszek egy szolgáltatást, akkor fizetnem kell érte. Vááá és még neki áll feljebb, és magyaráz nekem.
ÚÚÚÚ felmérgelt. Bár nem tudom, hogy miért, mert igazából nyilván nem az én feladatom lett volna az, hogy ellenőrizzem, hogy kifizette-e a pénzt, és nem az én feladatom lenne, hogy most behajtsam rajta, de mivel én élek vele egy fedél alatt, én vagyok az információ hordozó, és nyilván velem veszekszik miatta. Ráadásul azért nem egy egyszerű ember, szóval én hagytam is, és mondtam neki, hogy mondja meg a szervezetének, a Peace Corps-nak, hogy elköltötte a számlákra adott pénzét minden f*szságra, és valahonnan szerezzen pénzt.

ooh yes ... i am super cool :)

Annyira ügyes vagyok, hogy most igazán megörömödtem saját főző tudásomnak. Azt tudni kell, hogy sosem főzök receptek alapján, össze-vissza szoktam vásárolni, és akkor itthon abból jó móka összehozni valamit. Szóval most is ezt csináltam, mint mindig. Nem tudtam, hogy mi lesz belőle, de a végén olyan jó lett, hogy nem is ettem még ennél finomabb dolgot soha. Fehérborban pácolt sertés karajt csináltam hagymával és szójaszósszal. Ki kell próbálnotok, esküszöm nagyon jó.

mosoly a számon, a holnapot várom ...

Annyira jó nap volt a mai. Azzal kezdődött reggel, hogy kinéztem az ablakon, és ezt láttam:
Újra friss hó esett, és annyira jó volt benne taposni. Reggel korán keltem, mivel mentem az árva gyerekekhez, és ezért még akkor nem taposták az emberek össze a havat. Úgy érzetem, hogy mindenképpen be kell szereznem egy anorák nadrágot, mert hóangyalkákat kell csinálnom. Szóval tapostam a havat a metró állomásig, aztán elmentem Опълченска állomásra, ott leszálltam, és felszálltam az 1-es trolira, amivel elmentem a Prága bulvárig, ahol átváltottam a 7-es villamosra, és röpke egy óra alatt megérkeztem Готше Делчев utcába, ahol Buba felvett kocsival, és elmentünk a helyre, ahol találkoztunk a gyerekekkel. 

Mikor vártam Bubát, akkor a hegyről csináltam egy képet, ami sajnos így nem látszik, hogy mennyire szép volt, de élőben elképesztő volt, ahogy a felhő leszállt a félig havas hegyre.

Mostantól kezdve minden szombaton a gyerekekkel fogok játszani. Ma főztünk, kéthetente főzős csoport van, a másik heteken pedig kézműves csoport. Ma csak elég kevés gyerkőc jött, mert a többi beteg a csapatból. Kicsit furán éreztem magam, mert nem nagyon tudtam először hozzájuk közeledni, hiszen bolgárul nem elegendő a tudásom. Ők is kicsit visszahúzódóak voltak, meg én is, de gondolom még pár alkalom, és jó cimborák leszünk. Először megkapták kinyomtatva lépésről lépésre, hogy hogyan kell spagettit főzni, meg hozzá szószt csinálni. Ezt le kellett írniuk, mert mindegyiknek van egy kis receptfüzete. Na hát kissé nehézkesen ment nekik, mert az istennek nem akartak írni, csak főzni és bohóckodni. Aztán az én kisfiúm volt a legügyesebb, ő fejezte be a leggyorsabban, és akkor mentünk át a konyhába. Együtt daraboltunk, főztünk a kicsikkel. Volt egy kislány, aki Down kóros volt, még szerencse, hogy korábban már dolgoztam együtt gyerekekkel és felnőttekkel is ezzel a betegséggel, így már nem ért új dologként az ő kis fura viselkedése. Hát azért őt felügyelni nem egyszerű. Jövő héten egy másik csoporthoz megyek, és Valentin napi képeslapokat fogunk készíteni velük.
Tehát ennyit a gyerekekről, és most térjünk át arra a részre, hogy miért is volt nagyon jó... :) Tudjátok, először azt hittem, hogy majd azért fogom ezt nagyon élvezni, mert gyerekekkel tölthetek egy napot. De így utólag meg kell, hogy állapítsam, hogy azért volt ilyen nagyon jó, mert volt ott egy nagyon cuki srác. Kb. 12-en voltunk önkéntesek, akik mentünk a gyerekekkel foglalkozni, ebből ő egyedül volt fiú. Képzeljetek magatok elé egy srácot, aki irtó helyes, értelmes, tud főzni, nincs gyűrű az ujján - tehát nincs felesége, 31 éves, és szabadidejében árva gyerekekkel foglalkozik. Hát lehetne valaki ennél jobb. Nem tudom, hogy jövő héten jön-e, de nagyon remélem, hogy igen. Úúúr Isten, hát boldogságosan dobogott a szívem ma egész nap. :) Szóval fogjunk bele az "ismerjük meg a cuki srácot" projektbe!
Ja, és ma vettem új csizmát. Azt tudtam, hogy a bakancsomat előbb vagy utóbb le kell cserélnem, mert mindkét oldalt kiszakadt, vagy kirepedt, vagy nem tudom micsoda, de látszott, hogy beteg szegény. Úgy terveztem, hogy most a hétvégén majd elmegyek venni egy újat, de a hó megelőzött, mivel reggel 15 cm friss hóra ébredtem. Ez még nem is lenne baj, mert a hó nem folyik, de egy csomó helyen át kell kelni az úttesten, ahol bokáig érő latyak van, ami persze egy az egyben befolyt a bakancsomba, és egész nap vizes zokniban voltam juhéé. Először elmentem a Deichman-ba, mert ott vannak nagyon szépek, amiket szerettem volna. Találtam csizmákat is, és bakancsokat is, de semelyik nem volt a lábamra való. Vagy 36-37-es, vagy 39-től felfelé volt, és pont 38-as nem volt semmiből. Már tisztára el is keseredtem, mert ami jó volt rám, az annyira nem tetszett. Olyat meg nem veszek, ami nem tetszik. Aztán átmentünk metróval a város másik felébe, ahol tudok egy jó kis cipőboltot. Jött Lera is, együtt cipőboltoskodtunk ma délután. Aztán ott találtam is szép csizmákat, és bár első sorban bakancsot szerettem volna, de végül csizma lett, aminek bárányszőrös belseje van, és annyira nagyon jó meleg. Ma még csak bent a szobában használtam, és itt örömködtem neki, de holnap reggel megyek a boltba, és megteszi velem első útját. Szeretem az új csizmát!

обичам живот ми

Olyan sok mindent kell nektek egyszerre elmondanom, hogy azt sem tudom, hogy mivel kezdjem. Olyan jó kedvem van, hogy szívem szerint kepkednék körbe-körbe a szobában.

Ami miatt most leginkább igzatott vagyok, az az, hogy szombaton találkozok egy bolgár nevelőotthon egyik dolgozójával, hogy megbeszéljem vele, mit is tudnék csinálni a gyerekekkel náluk. Ó Istenem, annyira szupi jó lesz, ha a nevelőotthonban gyerekekkel játszhatok majd. Igazából onnan jött ez az egész, hogy Mira mondta, hogy a projektem tartalmazza, hogy valamilyen szociális dolgot kell cselekednem itt, és megadta egy hölgy elérhetőségeit. Írtam neki e-mail, és ő válaszolt, hogy minden szombaton van valamiféle találkozó, ahová szeretettel várnak. Megadta a címet, amit kigugliztam, de nem igazán tudom, hogy hogyan tudnék eljutni oda, mert a város másik részében van, szóval még lehet eltévedek egy kicsit.

Ma a Magyar Intézetben Dórival voltam egész nap. Annyira jó volt, össze-vissze rötyögtünk. Azt hittük, hogy tönkretettük a Dóri számítógépét, mert a monitor meghalt. Húzgáltuk a zsínorkat ki-be, amikor belépett az igazgató bácsi, és nézett ránk, hogy értünk is hozzá, vagy épp most tesszük tönkre? Aztán a Nelli zsinórjait átdugdostuk, de így is halott volt szegény monitor. Szóval visszadugtuk az eredeti kábelket, de semmi. Aztán Dóri valamit mozgatott a szünetmentes tápon, és láss csodás, visszatért belé az élet. Szóval megállapíthatjuk, hogy nagyon profi számítógép szerelők vagyunk. Ma honlapfejlesztés volt a munka. Hát mókás, ha két olyan ember végzi, aki elég gyér digitális tudással rendelkezik. Ó, nagyon jó volt. Sosem gondoltuk volna, hogy az általános iskolában, matematika órán tanult arányszámítás során szerzett tudásunkat Füst Milán és az UKI honlapjával kapcsolatban fogjuk használni. :) Úgy örülök neki, hogy Dóri ott dolgozik, igazán jól elvagyunk.

Ma levelet kaptam Mamitól! Jöttem haza, és mint ahogy minden nap, most is belenéztem kintről a levélládába. Láttam, hogy van benne valami fehér, ezért kinyitottam. Amikor csak szórólapok vannak, az annyira nem izgat. Kivettem a levelet, és láttam, hogy nekem szól :) és Mamitól jött :) Nagyon cuki nagymamám van. Elküldte időben, hogy ideérjen a születésnapomra, mert amit én küldtem haza, az 6 hét alatt ért oda. Ez viszont csak 4 nap volt, mert hétfőn adta fel. Nagyon megörültem neki, köszi Mami. Igazából azt nem tudja, hogy hétfőn én is küldtem neki levelet. Azt nem tudom, hogy hány nap lesz, míg innen hazaér, de remélem, hogy azért kicsit gyorsabb lesz, mint az előző. Bár a lényeg az, hogy haza érjen. Mami olyan aranyos, tök boldog lesz tőle, szóval szerintem írok majd neki minden héten.

Ma reggel megműtötték Sophie-t, hogy ne lehessen kiscicája. Szóval megszűnt kislány lenni, még jó, hogy Józsinak szoktam hívni. De cuki volt, besétált, dorombolt, köszönt nekem, aztán kiment. Olyan szaga volt, mint egy kórházi műtőasztalnak. Annyira fura, hogy cicó hatására Lera teljesen megváltozott. De nagyon ám. Mindig jókedvű, jön velem minden felé. Együtt járunk vásárolni, egész délutánokat átbeszélgetjük. Amikor skype-oltam anyával, akkor jött, és köszönt anyának. Mosolyog, és tök normális lett. Örülök neki, hogy ilyen jó hatással van rá. Ugyanakkor szomorú az, hogy valakinek egy macska kell, mert emberekkel nem tud kapcsolatot teremteni. Szomorú az, hogy nem szeretik, és ő sem nagyon szereti az embereket. Mindig mondja, hogy milyen jó nekem, mert sokan szeretnek. Szerintem csak egy kicsit kéne kedvesebbnek lennie az emberekhez, és akkor mások is kedvesen fordulnának hozzá. Minden esetre most megismertem, hogy neki is van aranyos énje, csak azt nem embereknek szánja.

Február 11-13-ig mid-term training-re megyek sállálálláláááá :) Annyira de annyira várom már, és annyira tuti lesz, hogy a születésnapomat EVS barátaimmal töltöm majd egy szupi kis szállodában. Hát ennél jobban nem is időzíthetett volna a National Agency. Kösziii, pusziii :)

Nagyon szupi felvágottat vettem. Maci alakja van, van keze, lába, arcocskája. Emlékszetek, hogy régebben volt olyan Zala felvágott, ami egy mosolygós arc volt? Na ez is ilyen, hogy sötétebb és világosabb rózsaszín részekből van, csak ez parizer, nem sonka, és nem arc, hanem egy maci. Most már csak ilyet veszek majd, bár igaz, hogy rohadt drága, de nagyon cuki.

Este a régi autómmal álmodtam. Ó, drága kis Tipo, mi lehet veled? Jó volt újra benne ülni, és újra vezetni. Bár igaz, hogy álmomban elromlott benne a fék, és pont ugyanazt az érzést éltem át, mint pár évvel ezelőtt, amikor Szentes-Hódmezővásárhely úton elszállt a fékem, és hirtelen halálfélelmem volt, mikor nem tudtam megállni, és előttem volt a traktor. De azért jó volt újra vezetni. Szerettem azt a kocsit.

Csillog a hó a fényben, napsugár tartja szíved ébren

Hóesésre ébredtem,

fehér volt minden,

nem csak képzeltem.

Angyalok szárnyán

röpült a hópehely,

s a várost betakarta

fehér lepel.

Nap fénye, felszínén

megtörve,

szivárvány sok színén 

szállt körbe.

S a csillogó

kristály fény varázsa

osont be hozzám a szobába.

Napsugár, ne siess még, kérlek!

Hópehely kis szívét

Te védd meg!

Simítsd meg lágyan 

szeretettel,

de ne szorítsd erősen

kezeddel!

Hadd legyen hófehér

városom.

Ha sétálok, 

szikrázzon lábnyomom.

S, ha eljön a tavasz,

majd itt vár rád

Hópehely úrfi,

s veled száll tovább.

De addig még

vigyázz rá kicsit!

Kacsints rá reggel,

de hagyd még itt.

Ha eljön az idő,

majd búcsút veszek tőle,

s ígérem, neked adom őt

örökre.

... és akkor hívjuk fel a Megalant

Hát szóval az egész ott kezdődött, hogy mióta visszajöttem Szófiába az internet valamiért borzasztóan szarakszik. Egyszer van netem, azután pedig eltűnik, és néha órákat kell várnom, aztán néha visszajön, vagy nem. Felhívtam őket már a múlt héten, hogy nekem valami problémám van. Egy srác volt a telefonnál, valamit nézett, azt mondta, hogy nézzem meg, mert ő úgy látja, hogy most van netem. Mondtam, hogy oké, most épp van, de valami csak okozza azt, hogy eltűnik, aztán visszajön. Erre azt mondta, hogy hát ő nem tudja mitől van, de ha megint elszállna, akkor megint hívjam fel őket. Na azóta is minden nap el-eltűnik, de nem tudtam, hogy miért. Hát azért valljuk be, nem rendelkezem magas szintű számítógépes tudással. Nem tudtam, hogy miért, de amikor anya hívott skype-on és bekapcsoltam a kamerát, akkor mindig elszállt, és tök sok időbe telt, mire visszanyertem. Szóval ma délután megint felhívtam őket, most egy hölgyhöz kapcsoltak. Mondta, hogy látja, hogy az én vonalammal valami gáz van, és azt is látja, hogy a lakásban a másik kábel jól működik. Mondta, hogy mindent árammentesítsek, húzgáljam ki a kábeleket, utána meg vissza. Na jó, megcsináltunk mindent Lerával, de csak hatástalan volt. Szóval megint visszahívtam őket. Igazán kedves emberek dolgoznak ott, nem tudom, hogy ki válogatta telefonos szolgálatra Megalanhoz az embereket, de nagyon jól csinálta. Mondta a hölgy, hogy látja, hogy nincs netem, húzzam ki a hálókábelt, és dugjam vissza. Megvolt, és még mindig semmi. Aztán be kellett lépnem a hálózati helyek beállításához, és ott figyelni a kapcsolati állapotot. Aztán ügyes volt, mert mondta, hogy próbáljam meg mozgatni a kábelt anélkül, hogy kihúznál... és lőn csoda a probléma meglett. Ha megmozdítottam a kábelt, akkor néha elszállt, néha visszajött a kapcsolat. Mondta, hogy még ma, este 10-ig küldenek egy szerelőt, aki megnézi a kábelemet. De nem is kellet sokat várni, mert este 7 körül jött a srác. Megnézte a kábelt, és hát látszott rajta, hogy szét van csúszva, meg mozgott a kis műanyag fejben a cucc, szóval már örültem, hogy megvan a megoldás. Levágta a kábel végét, és rakott rá új véget.

Bedugta a gépbe, de ekkor jött felismerés, hogy igazából nem is ez volt a gond. Mert elindított valami programot - azt nem tudom, hogy mi volt, de fekete képernyőn fehér betűk - és az mutatta, hogy hogyan működik a kábel. Itt viszont látszott, hogy ha egy picikét is hozzáért a zsinórhoz, akkor a kapcsolat megszűnt. Aztán kihúzgálta, meg bedugdosta, és mondta, hogy a baj nem a kábellel van, hanem a gépben a bedugós hellyel, ahová csatlakoztatom a hálózati kábelt. Kérdeztem, hogy ezzel én mégis most mit tudok csinálni? Nagyon semmit, majd ha lesz pénzem vegyek egy új gépet :) Mondtam neki, hogy idecelluxozom a zsinórt, mert ha megmozdítom a kisszekrényt, a gépet, vagy bármit, akkor megmozdul ez a bigyó, amit bedugok a gépbe, és akkor meghal a netem. Ezen mulatott egyet, hogy milyen rendkívül bonyolult technikai megoldást találtam a ragasztószalaggal. :)

Korábban nem volt szegény gépnek semmi baja. De biztosan megviselte a hazaút, meg a visszaút. Végül is utazott sokat, simán megütődhetett, vagy mit tudom én, valami elmozdult benne, vagy rosszul viselte az utazást, vagy belement egy kis kosz abba a lyukacskába, bármi lehetett. Most a lényeg az, hogy legalább már tudom, hogy mi a probléma, és remélem, hogy nem lesz rosszabb. Próbálom majd nem mozgatni sem a kábelt, sem a gépet, és remélem, hogy minden rendben lesz.

Viszont azt még el kell mondanom, hogy milyen rendes srácot küldtek. Ahogy belépett az ajtón levette a cipőjét. Hol találsz te Magyarországon olyan szerelőt, aki magától szólás nélkül leveszi a cipőt? Ráadásul mi csak a szobában mászkálunk zokniban, a folyosón, és a konyhában mi is cipőben vagyunk. Mondtam neki, hogy ne vegye le, teljesen jó, ha cipőbe jön. De ő csak tiltakozott, hogy nem, nem, ő leveszi a cipőt. Ja, és nem kellett egy fillért sem fizetnem érte, hogy idejött. Bulgária, Szeretlek.

Ó, és még el nem felejtem, kaptok pár képet az új kis lakótársamról. Ő Sophie, de én Józsinak hívom, de szerintem nem bánja, mert hallgat a Józsi névre :)

Boldogság a világban, fehér rubik kockám van !!!

El tudjátok képzelni, hogy hány éve szeretnék már fehér Rubik kockát? Ó és megérte ennyit várni, mert most úgy örülök neki. :) Amikor kint voltunk Törökországban, akkor már majdnem vettem egyet, mert olcsóbb volt, mint otthon, de még így is drága. Ma pedig tök másért mentem el, és egyszer csak megláttam a Mania emeletén a kütyürűs boltban. Először csak néztem, hogy mi az, mert egy fekete dobozban volt, hogy Magic Cube. Aztán néztem jobban, és látom, hogy ez fehér szélű. ÚÚÚ hát majdnem ott repkedtem örömömben, és ráadásul még olcsó is volt, 2,39 leva, de most még kiárusítás is van, így mindenből lejön 20%. Hát nagyon tuti. Már összeismertettem az igazi Rubik kockával, a Mirror Rubikkal, és azzal, a gagyi kockával, ami egyszer a bazárban vettem, és jött velem minden országban. Most így négyen jó barátok, velük alszok. De majd még veszek egy lovas kockát is, és akkor már öten lesznek itthon. Szentesen még van a kutyás meg az, amin betűk vannak, és még a régi, ami az anyáé volt. Nem tudom mitől szeretem a Rubik kockákat ennyire, de ahány félét csak találok meg fogom venni, olyan jó, szeretem a Rubik kockát, bármilyen is legyen.

új lakótársam van

Ma új lakótársam érkezett. Lera hozta hozzánk, és szobatársak lesznek a másik szobában, így mától hárman élünk együtt. Mit is mondhatnék róla? Bolgár, lány, nem túl beszédes, de kedves, és barátságos. A szeme egy kicsit fura, a körmei is hosszúak, rövid, szürke haja van, sokat mászkál a földön, állandóan a nyomomban van, szeret az ágyon fetrengeni, négy lába van, hegyes fogai, dorombol, és nyávog :) Hát igen, Lera beszerzett egy macskát. Soha az életben nem hoznék állatot lakásba, mert szerintem a jószágoknak kint a szabadban az udvaron van a helyük. Na minden esetre attól függetlenül, hogy cuki, és mindenféle állatot szeretek, nem szeretném mondjuk az ágyamban találni, szóval a szobám teljes területe tiltott zóna lesz számára. Mondta már korábban, hogy neki kell egy macska, mert macska nélkül nem tud élni. Azt hittem, hogy egy kiscicánk lesz, ami cuki, meg pici, meg ilyenek. De ez egy nagy macska, amit egy néni szedett össze az utcán, de nem akarta megtartani, és egy munkatársamon keresztül lépett vele kapcsolatba Lera, és hozta el ma. Ha engem kérdeznétek, én egyértelműen kutya párti vagyok, mert a kutyák értelmesek, egy macska hát... csak egy macska nem sok értelemmel megáldva. Eddig volt már pár macskám életem során, de a világ össze macskája sem ér fel egy kutyával. A facebook-on találtam korábban egy nagyon jó bejegyzést valakitől. Volt a képen egy kutya és egy macska. A kutya azt mondta: az ember etet, itat, játszik velem, simogat, vigyáz rám; biztosan ő isten. A macska azt mondta: az ember etet, itat, játszik velem, simogat, vigyáz rám; biztosan én vagyok isten. Na hát pont ezért nem a kedvenc állatom. Beképzelt. Emberekben sem szeretem az ilyet, így állatban sem áll hozzám túlzottan közel. Mondtam Lerának, hogy benne van a lakás szerződésbe, hogy nem lehet állatunk. De azt mondta, hogy ő nem olvasott ilyet. Na mindegy, én nem mondom el a tulajoknak, nem vagyok besúgó, de ha az én lakásom lenne, amit bérbe adok, és mondom, hogy ne hozzanak állatot, valaki meg csak azért is hoz, hát biztos nem lennék boldog. De ez már az ő ügyük lesz.

Ma nagyon fura volt az idő. Délben elindultam a boltba, hogy almalevet vegyek. Ekkor - bár nagyon hideg volt - száz ágra sütött a nap, és kerülő úton mentem, mert annyira jó érzés volt télen a napsütésben sétálni. Csak pár percet voltam a boltban, és mikor jöttem haza, már nagyon hideg északi szél fújt, napsütésnek nyoma sem volt. Aztán felmentem, és leültem, hogy tanuljak egy pár új bolgár szót, és ekkor annyira szépen sütött a nap, hogy bepozicionáltam magam, és napoztam január délután :) De egyszer csak hirtelen jött egy hatalmas világosszürke felhő, és 2 percen belül elkezdett szakadni a hó. De ilyet én még nem is láttam, mert felfelé esett. Esküszöm, nem vagyok hülye, felfelé esett. Bár lehet, hogy azért volt ilyen, mert nagyon fújt a szél és kavarta a hópelyheket, de olyan váóóó volt látni, hogy felfelé száguldanak a hópelyhek. Majd 10 perc múlva nyugat felől elkezdett tisztulni az ég, a felhőt elfújta a szél keletre, és fél órán belül újra tűzött a nap. 

Ma igazából semmit nem csináltam, csak filmet néztem, és gondolkoztam. Nem tudom, hogy mit csináljak, ha vége lesz ennek, és annyi ötlet kavarog a fejemben, mert annyira sok minden van a világon, amit szeretnék kipróbálni, de közben azt is tudom, hogy nem vagyok már 18 éves, és nyilván az eszemmel gondolkozok, és tudom, hogy egyszer szeretnék saját házat, vagy lakást, meg 35 éves kor körül kéne egy gyerek is, így dolgoznom kéne. Az önkéntes munka nagyon jó, mert tudom, hogy valami hasznosat csinálok, és ebben az is jó, hogy az ember főnökei nem úgy tekintenek rá, mint alkalmazottra, hanem valakire, aki jószándékból segít, nem kiabálnak veled, nem parancsolgatnak, nem oltanak le, ha véletlenül valamit rosszul csinálsz. Viszont ebből semmilyen anyagi előny nem származik, melynek következtében soha nem fogok tudni olyan életet élni, amit szeretnék. Vagyis arra a következtetésre jutottam, hogy bármennyire is tetszenek az önkéntes pozíciók, nem mehetek. Egy rendes állás kell. Azt még nem tudom, hogy melyik országban, és mit csinálok majd, és már csak 3 és fél hónapom van, ami már szinte semmi, de az biztos, hogy munkát kell találnom. Igazából bármelyik országban jó lenne, a lényeg csak az, hogy legyen elég szabadnapom, hogy évente legalább kétszer el tudjak utazgatni valahová külföldre, valami olyan helyre, ahol még nem jártam. Jó lenne visszamenni Magyarországra, ugyanakkor bármilyen ország jó lenne, ami azért viszonylag közel van Magyarországhoz. Mondjuk például Ausztráliába nem költöznék el. Nem azért, mert nem érdekel, nagyon is, és remélem, hogy egyszer turistaként majd eljutok oda, de nagyon messze van, és ha hiányzik valaki, vagy valami miatt haza kell menni, az túl bonyolult. Ugyanakkor bennem van az a gondolat is, hogy még most kell lődörögnöm minden felé, mert ha egyszer gyerekem lesz - remélem egyszer csak lesz, ha más nem egy csoki kislány Afrikából - akkor már nem kalandozhatok akármerre. 

Jajj, de most erről jut eszembe, hogy Szvetli bácsi pénteken milyen egyszerű megoldást talált számomra. Azt mondta, hogy keres nekem egy olyan milliomos bolgár ember, akinek huszonéves fia van, és ő lesz a férjem. De ez a milliomos azt akarja, hogy a fia jó oktatásban részesüljön, ezért Londonban fog tanulni, ahonnan csak évente egyszer karácsonyra jön haza. Viszont egész évben fedezi az összes kiadásomat, mert úgy a messze távolból nagyon fog szeretni engem. Így nekem egyáltalán nem kell dolgoznom, mert vesz egy lakás Szófiában, ahol elleszek, és közben pedig fizeti a külföldi utazgatásomat is. De alapjában véve Szófiában leszek, hogy Szvetli bácsit minden héten meg tudjam látogatni. Hát most mondjátok azt, hogy nem jópofa a kisöreg. :)

Judit lenni jókedvű :)

Huhh, végre már van egy kis időm, hogy írjak, mert már tegnap is szerettem volna, csak nem jutottam ide. Péntek 13. volt tegnap, szerintem jó nap volt nagyon. Tök jót beszélgettem egy sráccal az irodában. Azért jött, hogy EVS-ről érdeklődjön, mert nem sok fogalma volt arról, hogy hogyan lehet jelentkezni, miket kell csinálni, és végül vagy egy órát beszélgettünk mindenféle dologról. Megmutattam neki, hogy hol tudja megnézni az épp aktuális projekteket LTV és EVS-ből. Ennek aztán az lett a vége, hogy elkezdtem olvasgatni az LTV helyeket, mivel oda EVS után is lehet menni. Na szóval találtam egy nagyon szupit Skóciában, ahová több körben lehet jelentkezni, júliusi és őszi kezdéssel is. Erősen elkezdtem rajta gondolkodni, hogy talán Skóciába kéne mennem. Lenne ott egy év, amikor bejárhatnám az egész szigetországot. Bár az biztos, hogy nem túl napos hely, de nagyon tetszik a projekt. Egy árvaházban kéne 3-24 éves korú gyerekekkel játszani, és segíteni nekik a házi feladatokban. Nagyon tetszene ez a munka. Bár az is igaz, hogy ez is önkéntes tevékenység, vagyis nem ez lesz az a hely, ahol Juditka meggazdagszik, de annyira jó lenne ilyesmit csinálni. Tudom, hogy messze van, olyan messze, ahonnan nagy valószínűséggel egy évben csak egyszer jönnék haza, de valami belső késztetés azt mondja nekem, hogy még valahol lődörögnöm kell a világban. Nem tudom, hogy hol, lehet, hogy itt Bulgáriában, vagy egy másik országban. Nem tudom, hogy mit akarok csinálni, vagy hol akarom azt a valamit. A lényeg csak az, hogy mókás legyen, és érezzem közben, hogy valami hasznosat teszek.
Később találkoztam Tedivel, és megírtam a beszámolók egy részét Mirának. Majd itthon befejeztem a dolgomat, és már majdnem este 9 volt. Ekkor megérkezett egy amerikai kis bandás társam, aki 5 hónapot töltött el itt Bulgáriában, előtte pedig 2 évig a Fidzsi-szigeteken élt, tud fidzsi nyelven, annyira mókás volt, utána meg Kínában, és ma reggel ment haza, ezért szerveztünk neki egy kisebb fajta búcsúbilit. Piros Zagorka, sok piros Zagorka (bolgár sör, ami nem is sör ízű, ez az egyetlen, ami itt iható számomra) és némi vodka társaságában hajnalig beszélgettünk, főztünk, ettünk, ittunk, röhögcséltünk. Hát mit nem mondjak, ezután kissé hamar jött a reggel, de mindenképp szerettem volna felkelni, mert megbeszéltem Györgyivel a korizást, és nagyon szerettem volna még egyszer látni a kicsi szotyi Riót. A bulizgatás következményeképp némi fizikai panaszok kíséretében elindultam a központba. Pont akkor értek oda Gabiék is a babócival és Györgyi. Elmentünk megnézni a pályát, de még korán volt, így a játszótér felé vettük az utat, és míg a többiek hasítottak a jégen, addig mi babáztunk. Annyira cukker gyerek, kotor ezerrel, de még egyedül nem tud járni, csak úgy, ha fogja valaki a kezét. Egy darabig galambokat hajkurásztunk, meg hintázott, szaladgált, havat taposott. Ebéd időben beültünk melegedni, ahol bedörgölte a kis sárgarépa főzelékét.
Azt hiszem egyre jobban kedvelem Györgyit. Fura, mert az elején szinte nem is beszélgettünk, az első hat hónapban a köszönésen kívül sok minden nem történt. Bár minden héten találkoztunk a Magyar Intézetben, de soha nem beszélgettünk. Aztán egyszer együtt ebédeltünk Nellivel és Györgyivel, aztán még egyszer csak Györgyivel, közben persze beszélgettünk, és utána már egyre többet beszélgettünk. Meghívott magukhoz, megismertem a családját, babáztunk együtt, és ma is együtt bandáztunk. Jó, hogy itt van, és sok mindenről tudok vele beszélgetni. Szeretem Györgyit.

visszajöttem haza, s újra átölelt a boldogság szava

Óóó mily nagyon szeretek itt lenni :) Ahhoz képest, hogy pár nappal ezelőtt még azon keseregtem, hogy vissza kell jönni, most nagyon örülök annak, hogy újra itt vagyok. Bár kedden még nem találkoztam senkivel, de este Sznezsivel szkájpoltunk, utána pedig tegnap élőben is találkoztunk. Annyira jó volt újra látni, és jött felém, és megölet, és beszélgettünk. S bár csak rövid ideig, mert mennie kellett, de olyan jó volt. Szeretem Sznezsit, ő a legjobb supervisor a világon. Aztán írt levelet Laska, a mentorom, hogy mi van velem, válaszoltam neki. Ma pedig teljes öröm és boldogság, mivel a Magyar Intézetben voltam. Először Szvetli bácsival találkoztam és a feleségével. Odaadtam nekik a pálinkát, amit hoztam, igazi magyar 3 éves, veszett erős szentesi házi pálinka. Szeretem a kis öreget. Ezután mentem fel a folyosón, és megállított Györgyi, hogy hadd lásson már egy pillanatra, és nyomott az arcomra két puszit, és annyira jó volt, hogy így fogadnak, és kérdezgettek, és beszélgettem Györgyivel és Nellivel az otthoni dolgokról, meg az utazásról. Aztán Kraszi bolgárul köszöntött, meg bolgárul beszélt hozzám, mondtam neki, hogy magyarul, erre mondta, hogy eddig Magyarországon voltam, és beszélhettem eleget magyarul , most pedig Bulgáriában vagyok, és itt bolgárul kell. Bent volt a szobában Júlia, a könyvtáros, aki meg még adta is alá a lovat, hogy igen, igen, bolgárul kell beszélnem, én meg teljes lendülettel tiltakoztam bolgárul. :) Ekkor még Dóri nagyon el volt foglalva, mert az igazgató bácsival veszett módon dolgoztak, de szerencsére később, amikor már befejeztem a munkámat, és megcsináltam az áfa-visszatéríéshez a táblázatot végre felszabadult, és tudtunk beszélgetni. Szeretem Dórit, olyan, mintha a kishúgom lenne. Megnyugvással nyugtáztam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem akart visszajönni. De én még mindig jobb helyzetben vagyok, mert szegénykének most honvágya van, mert jó volt otthon. Hát remélem, pár nap vagy hét múlva visszarázódik a bolgár életébe, és akkor már nem érzi így. Mivel extra gyors voltam, így volt időm lemenni, és Szvetli bácsival beszélgetni, aztán pedig bolgár órát tartott nekem. Kérdezte, hogy miért nem hoztam könyvet. De hát mondom, még most értem vissza, még azt sem tudom, hogy hol vagyok, ki a franc akar most tanulni. Elkezdett szavakat kérdezgetni. Most épp fénykép-kiállítás van az UKI-ban, és arról kérdezgetett. Pár szót tudtam, de a többséget nem, de remélem, hogy benne maradnak a fejemben, majd le kéne írnom. Utána pedig rájött, hogy én bolgárul egyetlen testrészt sem tudok, így végig vettük az emberi testet, amiből kb. a szavak 10%-ára emlékszem, így ezt még át kell néznem. Jövő hétre megtanulom, hogy ha kérdezné esetleg, akkor lássa, hogy milyen ügyes vagyok. Ő olyan aranyos, mindig ha tudok egy szót, akkor tökre megdicsér, és annyira jó érzés ám. Nem olyan, mintha tanárhoz járnék, és ott muszáj házit írni, meg készülni. Ő soha nem mondott még olyat, hogy akkor jövő hétre tanuld meg ezt meg ezt, vagy csinálj valamit. De egyszerűen csak szeretem őt, és ezért a kedvéért bármit képes vagyok megtanulni. Azt hiszem valahol olyan nagypapa pótlék nekem. Jövő héten lesz három hete, hogy Tata elment az angyalok közé. Szerettem őt, és szeretek idős emberekkel beszélgetni, mert annyira mások, és ettől mókásak sokszor. Aztán lejött Györgyi is, és elhívott hétvégén jégkorizni. Mondta, hogy ott lesz a kicsi szotyi Rió, és ő is jön, hogy tologassa babócit, amíg a lánya a kis bandás társaival korizik. De azt hiszem, hogy nem is akarok korizni, a babuci tologatás sokkal csábítóbb. Korcsolyázni bármikor tudok, babóci pedig jövő héten elköltözik Szófiából. Szóval ezzel szombati bandázkodási igényem ki lesz elégítve, már csak vasárnapra kell valamit kitalálni.
Holnap megyek be az irodába, remélem, hogy találkozok Tedi-vel, és akkor tisztább képet kapok arról, hogy mit is fogok csinálni az elkövetkezendő négy hónapban. Ú, meg az előbb hozott egy prospektust Lera, hogy van itt Szófiában egy szervezet a rákos nők számára. Olyan csoport, akik rákosak voltak, aztán kigyógyultak belőle, és náluk lehet önkénteskedni. Bár azt pontosan nem tudjuk, hogy mit, de nagy örömmel vennék rész ilyesmiben. Szeretnék megismerni pozitív gondolkodású embereket, tök jó lenne.

Visszatértem :)

Hétfő reggel felkeltem, majd teljes lelki nyugalomban megnéztem 3 részt a neten egyik kis aranyos sorozatomból, majd délben elindultam a buszmegállóba. Azért így visszatekintve olyan mókás, hogy hétfőn délben Szentesen húztam a kis bőröndömet, kedden pedig már Szófiában csináltam ugyanazt. Most teljesen sima utam volt, minden izgalom nélkül. Budapestig mondjuk volt egy karambol, ami miatt egy jó 20 percet várnunk kellett Csongrád és Kiskunfélegyháza között, de fél 4 után egy kicsivel már Pesten voltunk. Itt várnom kellett két órát, letelepedtem egy padra, és keresztrejtvényt fejtettem, hogy gyorsabban teljen az idő. Ahogy ott ültem, hallottam, hogy mögöttem valakik bolgárul beszéltek. Jó érzés volt, mert legalább tudtam, hogy valaki más is lesz rajtam kívül, aki itt száll fel. Először ketten, utána hárman jöttünk csak Budapestről. Most viszont kb. 10-en szálltunk fel, és az egész buszon mindössze csak 25-en voltunk, ami fura, mert mindig tömve van. Egyetlen határon sem kellett várni, sehol nem néztek minket kábítószer csempésznek, és sehol nem volt probléma az útlevelekkel, így képzeljétek el, hogy reggel 6 óra 20-kor már meg is érkeztünk Szófiába. Tök sötét volt, és egy lélek nem volt az utcákon. Elvileg úgy gondoltam, hogy úgy is késni fogunk, és akkor besétálok Serdikára, ahol meg tudom venni januárra a bérletet. De mivel túl korán érkeztünk, és nem akartam egy órát várakozni a metrómegállóban, ezért trolival mentem haza. A troliállomás csak 10 perc sétára van a buszmegállótól. Szerencsére itt végig el volt takarítva a hó. Ja, viszont a határon annyira jó volt, mély hó a nagy semmiben, olyan, amibe még senki nem lépett bele. Annyira jó lett volna, ha a két határ között megállunk, és azt mondja a buszsofőr, hogy hócsata! Olyan jó érzés a hóban taposni, olyan helyen, ahol nagy mezőség van, és még senki nem lépkedte össze. Na mindegy, a hócsata elmaradt, de azért szép volt a táj. Trolival kb. 25-30 perc az út Lyulinba. Hát azért nem volt egyszerű felemelni a bőröndöt a troli magas lépcsőjén. Viszont lefelé lehozta nekem egy bácsi, és után meg a házig elhúzta nekem. Mondtam neki, hogy nem kell, elboldogulok, de azért nagyon jó volt, hogy segített, mert itt a mi környékünkön az emberek nem ismerik a hólapátot és a söprűt. Itt aztán sehol nem takarítottak havat a környéken. Azért jó volt, hogy érkezésem első órájában, már ilyen rendes emberrel találkoztam. Mikor hazaértem a lakásba, még akkor is tök sötétség volt. A lakótársam felébredt, és mondta, hogy elmebeteg vagyok, amiért ilyen korán jövök. Hát mit tudjak csinálni, ha ilyenkor jön a busz? Aztán még most is álmos vagyok, mert a buszon azért nem volt összkomfortos ágyam. De örömmel nyugtázom, hogy minden rendben volt, az angyalkák jól intézték az utamat. Köszi nekik!

Összetört szívű kis angyal

Szerintetek van bárki is az életben, aki felnőtt úgy, hogy soha nem törték össze a szívét? Fura azon elgondolkodni, hogy mennyire egyszerű volt az élet akkor, mikor 16 évesek voltunk, és az életünk legnagyobb problémája az volt, hogy szakítottunk az épp aktuális barátunkkal. Lehet, hogy már öreg vagyok, de én úgy gondolom, hogy sok év távlatából nem volt ez olyan vészes. De ma találkoztam egy bűbájos kislánnyal, és elgondolkodtam rajta, hogy valójában 16 évesen még annyira gyerekek voltunk, még szinte semmi nem történt velünk, így persze természetesen életünk legnagyobb katasztrófájaként éltük meg, ha épp véget ért az általunk örökké tartónak hitt kapcsolatunk. Hogy ezen ki, hogyan tette túl magát? Nagyon változó, ember és élet függő. S őszintén szólva nem tudnék semmi jó tanácsot adni ilyen helyzetre, mert erre mindenkinek magának kell rájönni. A gyerekek meglátják, és követik az igazságot, mert őket még nem rontotta el a világ, és sokkal okosabbak egyes helyzetekben, mint a felnőttek, így biztos, hogy jó minden úgy, ahogy történik. Talán lehet, egykor úgy éreztem én is, hogy milyen jó lett volna, ha lett volna valaki, vagy valami, ami elmagyarázza, hogy mi miért történik, és egyes emberek miért úgy reagálnak dolgokra, ahogy álmunkban sem gondoltuk volna. De akkor nem értenénk meg soha a világot (bár lehet így sem), akkor csak megélnénk értelem nélkül. És igen, most nagyon rossz neked, és úgy érzed, hogy egy világ omlott össze körülötted úgy, hogy téged mindenki magadra hagyott, de ez mind csak azért van, hogy tanulj belőle. Tudom, hogy ilyenkor nem tudod ezt másként értékelni, csak úgy, hogy te vagy a szenvedő fél, de próbáld meg úgy felfogni, hogy te vagy a szerencsés, aki ezt mindet átélhette, s ezzel személyisége fejlődhetett. Persze ez az utolsó, amire ilyen helyzetben gondolunk, de mindennek oka van, így ennek meg kellett történnie. Azt nem mondanám, hogy ez bármikor is könnyebb lesz, mert szakítani valakivel soha nem jó érzés, ez nem lesz soha jobb, és ezt azért át fogod még élni egyszer-kétszer, reméljük, hogy minél kevesebbszer, de ez az élet rendje. Vannak gyenge emberek, akik még sok idő elteltével sem tudnak túllépni a múlton, és annyira kapaszkodnak az emlékeikhez, hogy önmaguk keserítik meg saját életüket. Na, te pont nem ilyen vagy kicsi lány. Ha egy kicsit is az anyukádra ütöttél, akkor egy nagyon is belevaló, strapabíró lányka vagy, még ha most nem is érzed ezt. Tudod, szerencsés vagy ám, hogy ilyen anyukád van, aki bármi is történjen veled az életben mindig az első lesz, aki a segítségedre siet majd, és tegyél bármit is - olyat, ami talán nem tetszik neki - egyetlen pillantással törölni tudsz mindet az emlékeiből, és örökké a kicsi lánya leszel, aki számára a legfontosabb. Talán leszel még az életben nagyon szomorú, de tanuld meg kicsi életedben megtalálni a csodákat, mert nagyon sok kis csoda vesz téged körül. Legyél vidám, mosolyogj sokat, és csillogjon a kis szemed! Jó ez az élet, csak néha kell egy kis negatív dolog ahhoz, hogy aztán sokkal jobban tudj örülni a pozitívoknak.

още искам още, само 2 дни :(

Már lassan pakolnom kell a bőröndöt, és ismét útra kell kelni. Nem egyszerű, de persze most is, mint minden utazás előtt, várom, hogy legyen valami új, hogy legyenek új kalandok, új barátok, csak azért nehéz ám elindulni. Örülök, hogy átélhetem ezt, mert most érzem, hogy mennyire fontos Szentes, és itt minden. Még lesz egy elég sűrű hétvége, és felszállok újra a buszra, hogy elkezdjem az EVS harmadik - egyben utolsó - harmadát. Bízom benne, hogy az elkövetkezendő négy hónapban majd jön a megvilágosodás is, és rájövök, hogy májustól mit is fogok csinálni, addig pedig élvezem a létet.
Ezúton szeretném megköszönni a közreműködést mindenkinek, aki egy kicsit is hozzájárult ahhoz, hogy jól érezzem magam itthon, legyen az egy ölelés, egy mosoly, egy jó szó, egy kérdés, hogy hogy érzem kint magam, egy beszélgetés, egy vacsora, egy nevetgélés.

Köszönöm nektek:
Anya
Mami
Turcsik Róbert
Ajtai Brigitta
Kis László
Varga Mercédesz
Varga Emma
Horváthné Gál Terike
Tajnainé Jaczkó Móni
Czakó Erika
Takács Erika
Bakainé Szkalonai Éva
Schröttner Edit
Horváth Edit
Takács Bálint
Némethné Ibolya
Ifkó M. Judit
Kovács Nóra
Szarkáné Ági
Szűcs Anita
Nagy János
Nagy Jánosné
Rozmanné Szarka Kata
Hankóné Czagány Tünde

Let's fingers crossed

Ma elküldtem a jelentkezési lapomat a nyári amerikai projektre. Szorítsatok nekem, mert csak egy embert vesznek fel Magyarországról. Vagyis többet, mert 10 diákot, és hozzájuk egy felnőttet. Jó lenne, tényleg szeretnék menni. Persze, innentől kezdve már nem rajtam múlik. Tudjátok, azért érdekes, hogy miért akarok én mindig menni valamerre. Addig, amíg nem jártam külföldön, mindig arra vágytam, hogy milyen jó lenne átlépni az országhatárt. Aztán ahogy egyre több országban jártam csak mind inkább nőtt bennem a vágy, hogy egyre több és több helyet lássak, hogy egyre több emberrel találkozzak, és mindenféle új kalandban legyen részem. S, bár még távol van a nyár, de tök jó érzés csak arra gondolni, csak álmodozni róla, hogy Amerikába eljuthatok.

Ma kezemben tartottam egy angyalt :)

Annyira jó egy picibaba közelében lenni, és azt tudni, hogy ő az én kis unokahúgom, hát úr isten, eszelős jó. Mondtam nekik, hogy viszem magammal Bulgáriába, és majd májusban leadom, ha visszajövünk, de a nagypapija azt mondta, hogy a Balkánra nem megy. Viszont a nagymamija azt mondta, hogy várjunk egy pár évet, aztán vigyem a tengerpartra barnulni és pasizni. Szóval pici Emma, pár év, és viszlek világot járni. Szeretlek Emma!!!

Segíts nekem kicsit

Minden egyes alkalommal egyre nehezebb. Annyira fura ez, hiszen minden alkalommal egyre könnyebbnek kéne lennie.
De miért van? Miért van így? Hogy lenne egyszerűbb?
Valami itt tart, valami rossz érzésem van, ami miatt úgy érzem, hogy nem kéne elmennem. A megérzéseim nem szoktak csalni, ezért most nagyon félek. Valami történni fog. Nem biztos, hogy velem, de valamiért nem kéne elmennem. Segíts nekem, hogy ne fájjon ennyire, segít nekem elindulni!
A barátaim egy része pont ezért haza sem ment, mert előre mondták, hogy nagyon sokan feladják a projektet, és a karácsonyi szünet után vissza sem térnek. Nem fogom feladni, engem nem olyan fából faragtak, de egyáltalán nem egyszerű.
Miért sírok? Hiszen az semmit nem old meg. De a tehetetlenség csak könnyeket küld segítségül, melyektől nem változik semmi.
Nem akarlak elhagyni benneteket. Nem akarok újra elköszönni.
Már nem tartozom sehová. Itt van Szentesen a családom, akiket elhagytam, és az egész év alatt 4 hetet látom őket. Itt vannak a barátaim, akikkel találkozok 1-2 órát évente kétszer. Vannak volt munkatársaim, volt osztálytársaim, volt kórustársaim, és én már itt sehová sem tartozom. De akkor ki is vagyok én?
Gyere ide, ne szólj előre, ne mondj semmit, csak ölelj meg, hogy tudjam tartozom valakihez!
Segíts egy kicsit, hogy ne fájjon ennyire! :(

már csak 4 nap ...

Tudod, hogy menned kell,
S vár rád az élet
Egy másik pontján a világnak,
Hol más emberek élnek.
Mégis oly nehéz most
Újra tovább állni,
Hosszú hónapokra
Oly messzire szállni.

Kavargó érzések
Színes viharában
Nem is tudod hol a helyed
Ebben a világban.
Nem tudod, hogy mitől jó
Hogy itt vagy, vagy máshol.
Kissé bizonytalan ez,
Élhetsz akár bárhol.

Szorító érzések,
Fura álmok mellett
Esténként a könnycseppek
A szemedbe gyűlnek.
Minden egyes alkalommal,
Mikor búcsút mondasz
A szívedben egyre mélyebb
Új sebeket hordasz.

Ki tudja, miért van,
Hogy ilyen az élet?
Rengeteg új dolog,
Melyet meg kell élned.
S ha belül néha fáj is,
Senki, sose lássa,
Mosollyal az arcodon
Indulj a világba!

Budafernél jártam

Ma délben indultam Budaferhez, pontosabban Mónihoz, hogy elintézzük pár ügyünket. Közben már az út is nagyon jó volt, mert találkoztam Őzéné Editkével, és Farkas Viktorral az Arany János utcán. Annyira jó érzés ismerősökkel találkozni, és ez az érzés Szófiában nincs. Nincs, mert másfél millió ember között nem olyan egyszerű ismerősökkel találkozni egy 10 perces séta közben. Szentesen viszont annyira élvezem, hogy bárhová megyek kocsival, gyalog vagy biciklivel, mindig találkozok ismerősökkel, akiket jó újra látni. Szeretem a volt kis munkatársaimat Pankotáról és Budafernél is. Aztán kiértem, és újra találkoztam Szél Pistivel, Danival, Mártival, és jó volt őket újra látni. Jó volt ott ülni Mónival, és találkozni az új kis munkatáraival. Mivel emberek jöttek és emberek mentek, ezért teljesen megváltozott ott a hangulat. Jó kedvűek és vidámak voltak, persze ugyanúgy dolgozott mindenki, és végezte a dolgát, és mennyire más, ha nincs ott valaki, aki b*szogatja a másikat. Így kell szépen emberi közösségekben együtt tevékenykedni, hogy hozzájáruljunk mások és önmagunk jókedvéhez. Szegény beteg kocsi gyógyításának ügyében is segítenek, és ezért köszönet nekik, főleg Móninak, aki elfuvarozza a kicsi kocsit, és mindenfélében segít nekem. Bár magyarországi tartózkodásom első pár napja nem indult túl jól, de most már olyan jó itthon lenni, és annyira rövidnek tűnik az az 5 nap, amit még itthon töltök. Ó jajj, 5 nap, annyira gyorsan el fogsz szállni, és utána négy teljes hónapot kell várnom, hogy újra itt legyek. Mondjuk, az tény és való, hogy az itteni levegőtől az allergiám borzasztóan megkeseríti a létemet, Szófiában pedig gyógyszerek nélkül lehetek normális ember, de azért mégis jó itthon. Itthon, ahol ismerem az összes utcát, és az összes épületet, a fákat az út szélén, a köveket a járdaszegélyeken, a fűszálakat a Kurca parton, a kacsákat a kórháznál, az erdőket és mezőket, az eget és földet. Itthon más illata van a levegőnek, máshogy simít meg a napsugár, és máshogy néznek rám a felhők. Akárhol is legyek, és akárhol is találjam meg az otthon érzését, semmi nem lesz olyan, mint Szentes. Lehet jobb, lehet rosszabb, de mindenképpen más. Talán elsodor még az élet a világ számos országába, legalábbis remélem, hogy lesz lehetőségem még eljutni új helyekre, de azért Magyarország mindig a legfontosabb marad, hiszen minden, ami vagyok innen származik, mindent, amit az életben kaptam tőle köszönhetem. Talán néha úgy érzem, hogy Bulgáriához tartozom, és olyan, mintha oda hazatértem volna, de azért a szívem mégis csak magyar marad örökké.

Boldog Új Évet!

A 2011-es év vége nagyon jóra sikeredett. December 30-án reggel korán keltünk Robival és Brigivel, mert Mami azt szerette volna, ha részt veszünk a Parkerdő otthonban a szilveszteri ünnepségen. Kicsit vonakodva mondtam rá igent, mivel ezt egy zártkörű rendezvény volt csak a bent lakók számára, de most jól jött nekem, hogy mamival üzleteljek, mivel azt találtam ki, hogy 31-én kiviszem tolószékben a szilveszteri futásra, és ezért felajánlottam, hogy elmegyek az otthonba a rendezvényre, ha ő cserébe eljön a futásra. Így tehát elmentünk az öregekkel bandáskodni, és tök jó volt. Az idősek 7-8 fős csoportokba voltak beosztva, mi pedig becsatlakoztunk a mamiék csapatába. Először volt egy 20 kérdéses rejtvény szilveszteri szokásokhoz kapcsolódóan, utána egy kirakós játék, és szerencsekerék. Mikor mindennek vége lett, akkor következett az eredményhirdetés, amin ügyes részvételünkkel hozzájárultunk, hogy mamiék csapata első helyezést érjen el. Hú, tök jó volt nyerni, a nénik pedig a nyereményből nekünk is adtak, mert úgy örültek neki, hogy ilyen jó kis segítségeik voltak. Jó érzés volt ott lenni, mert a sok néni és bácsi mind megörömödött, és kérdezgettek Bulgáriáról, meg olyan aranyosak voltak, egy csomóan akartak látni, mert mami mesélt róla, hogy majd most jövök, és kicsit úgy éreztem magam, mint valami bazári majom, akit mindenki megnéz, de azért nagyon jó volt. 

Ezután este mentünk a sportcsarnokra az Óévbúcsúztató koncertre, ahol az összes kis énekes pajtásommal találkozhattam. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire nagyon jó érzés volt újra látni mindenkit. Nagyon boldog voltam, nagyon szeretem őket. Beszélgettem mindenkivel, és még tanárbácsi is odajött hozzám, mikor meglátott, és átölelt, és beszélgettünk. Aztán velük bandáztam bent az öltözőben, de azért kint is voltam a nézőtéren közben. Egyszer csak eljött a pillanat, amikor a kórus a színpadra lépett, és egy olyan érzés hasított belém, ami nagyon érdekes volt. Mert eddig erősen bennem volt az érzés, hogy talán május után is kint maradnék Szófiában, mert nagyon szeretek ott lenni, és tényleg nem volt honvágyam sem, meg minden olyan jó volt. Aztán megláttam itt a barátaimat, és nem a fülemmel hallottam a gyönyörű éneküket, csak a szívemmel éreztem a fájdalmat, hogy milyen rossz érzés az, hogy én ott ülök 10 méterre tőlük, és nem vagyok köztük. Ettől az érzéstől pedig megszületett bennem az elhatározás, hogy muszáj lesz visszajönnöm. Muszáj lesz, mert közéjük tartozom. Ez az 50 ember fontosabb nekem bárkinél. Ez a közösség olyat adott nekem, amit soha sehol senki más. Így megnyugodhatsz Móni, mert most úgy érzem, hogy májusban haza kell térnem, és egyúttal arra szeretnélek kérni, ha véletlen mégis kint úgy érezném, hogy ott maradok, akkor kérlek szépen, emlékeztess arra, hogy mit éreztem 2011. december 30-án, és akkor tudni fogom, hogy haza kell jönnöm.

Ezután következett december 31-e, amikor mentünk reggel a szilveszteri futásra. Itthon korán reggel keltünk, hogy elkészítsük a bohóc jelmezünket, és ki tudjuk festeni az arcunkat. Majd bohócnak öltözve Brigivel elindultunk gyalog a Parkerdő Otthonba, ahol felvettük mamit, és gurultunk a Dózsa házhoz. Anyáék biciklivel jöttek Robikával, és ott találkoztunk. Közben pedig kaptam egy telefonhívást. Nem hinnétek el, hogy ki hívott. Szimike nevelőanyukája Zsombóról. Azért hívott, hogy adjam meg az e-mail címemet, és akkor küld át képeket Szimikéről, amiket az év során készítettek. Úr isten, el sem tudom mondani, hogy mennyire megörültem a hívásának, hihetetlen, hogy ennyi idő után jelentkezett, és olyan aranyos volt, hogy tényleg küldött képeket. Kicsi Szotyi nagyon megváltozott ám, meg a tesókája is. Azt mondta a nevelőanyukája, hogy hétpróbás ördögök, de nagyon jól vannak, és minden rendben van velük. Bár nagyon hiányzik, és sosem fogom elfelejteni, azért jó tudni, hogy jó helyen van, ahol együtt lehet a tesókájával. A fényképeken sosem mosolyog, bár szegénykének nincs könnyű élete, azért remélem, hogy vidám kisgyerek, és pár év múlva kiheveri azt a sok megrázkódtatást, amit az élet eddig nyújtott neki. Na de visszatérve a futásra, nagyon mókás volt. Bár eléggé fárasztó is, mert mami tolószékének nem volt rendesen felfújva a kereke, úgy is mondhatnám, hogy totál lapos volt, és emiatt nagyon nehéz volt tolni. Mami 36.-nak futott be, én pedig a 37. lettem. A sorsoláson mind az öten nyertünk narancsot, anya és Robika pólót is, a jelmezversenyen pedig Robika lett a 2. helyezett.

Azt hiszem nagyon jó zárása volt a 2011-es évnek. Nagyon mozgalmas év volt, amiben sosem unatkoztam. Eszméletlen sok dolog történt, köztük jók és rosszak. Sokat nevettem, ugyanakkor sírtam is sokat. Jártam négy különböző országban, megismerkedtem nagyon sok új emberrel. Barátokat szereztem, megszerettem sok embert, ugyanakkor elvesztettem olyanokat, akiket szerettem. A sors segítő kezet nyújtott, így bármilyen nehéz helyzetbe is keveredtem, valahogy mindig kikeveredtem belőle. Az angyalok végig velem voltak, és mindig vigyáztak rám. Bár nem szeretem a páratlan számokat, és az év elején nem számítottam ilyen sok jóra, mégis most talán azt mondanám, hogy ez volt életem legjobb éve eddig. Talán most voltam a legboldogabb, de talán a legszomorúbb is, viszont azt biztosan állíthatom, hogy ebben az évben tanultam a legtöbbet az életből. Nem csak a világról tanultam, hanem önmagamról is nagyon sokat. Remélem, hogy a 2012-es év is hasonlóan jó lesz. Vagyis ne legyen hasonló, de azért legyen mókás, legyen új, és más. Még ha néha nehéz is lesz, az mind csak azért van, hogy tanuljak belőle, hogy fejlődhessek, és bármit is hoz a jövő, készen állok a kihívásokra. Isten hozott 2012, érzem, hogy szeretni foglak.