egy tökéletes nap

A mai nap egyike volt eddigi bolgár életem egyik legjobb napjának. Reggel korán keltem, és a térdig érő hómezőn átverekedve magam, kicsit több, mint egy órás utazás után megérkeztem Gocse Delcsevbe, az árva gyerekekhez. Pont egyszerre értem oda a kis tökmagokkal. Most sok gyerek volt, ők egy másik csoport voltak. Ahogy beléptem a terembe, egy pici kisfiú egyből letámadott, és mutogatta nekem, hogy megszerezte a klíma kapcsolóját, és ki-be kapcsolgatja. Cuki gyerek volt, kb. 7 éves, mert most potyogtak az első fogai. Aztán elém toppant egy kislány, bemutatkozott, nyújtotta a kezét. Megérkezett egy hölgy, aki nem tudom pontosan, hogy a nevelőotthonban van, vagy ő is egy önkéntes, de jött egyből hozzám, kérdezte, hogy hogy vagyok, megsimogatta a kezemet és olyan jó volt. Igazából ezek apró dolgok, de olyan jól esnek. Ja, meg jött a helyes srác is, és képzeljétek, tudja a nevemet, egyből jött oda, és köszönt, meg beszélgettünk kicsit, és mellém ült. Megérkezett Buba is, örült, hogy megint ott vagyok, puszi-puszi, meg beszélgettünk. Jajj, annyira aranyos emberek vannak ott, olyan jó pozitív kisugárzású emberek közt lenni. Most kevesebb felnőtt volt, mint gyerek, vagy talán ugyanannyi. Aztán a nevelőjük (nem tud angolul, szóval csak bolgárul beszélgetünk) mondta, hogy most hozták be a nevelőotthonba a bemutatkozós kislányt, mert a rendőrség elhozta a szüleitől, akik mindketten alkoholisták, és ráadásul az apja rendőr volt. Mondták a kislánynak, hogy ő is új, meg én is új vagyok, és megkérdeztek minket, hogy akarunk-e együtt lenni? Itt úgy van, hogy minden kisgyerekhez egy-egy felnőtt tartozik, akivel kialakíthat egy szorosabb kapcsolatot, akivel minden héten találkozik, beszélgethet, szeretetet kap, és adhat. Jajj, úr isten, olyan boldog voltam, hogy kaptam saját kisgyereket. Egyébként Veszinek hívják, és 11 éves kislány. Először képeslapot kezdtünk el csinálni (bár mondjuk mi nem fejeztük be). Kaptak kinyomtatott képeket, amit ki kellett színezniük. Utána egy idő után át lehetett menni a konyhába. Kérdezte Buba, hogy lenne-e kedvünk konyházni, hát persze Veszi menni szeretett volna, és még másik két kisgyerkőc is jött a felnőtt párokkal. Ott a gyerekek megpucolták, és lereszelték a zöldségeket, amiből salátát készítettek. Volt káposzta, répa, zeller, cékla, karalábé, meg valami, amit nem tudtam beazonosítani. Volt még alma és répa is, amiből gyümölcscentrifugával gyümölcslevet gyártottunk. De előtte mondták a gyerekeknek, hogy meg kell enni a salátát. Szerinted hány gyerek akart semmi nélkül zöldség salátát enni. Nagy duzzogva benyomtak egy kanállal, mert ez volt a feltétele annak, hogy utána gyümölcslevet gyárthassanak. Persze mi, felnőttek is kaptunk egy-egy tányér zöldséget. Na majd pont én leszek az, aki kecsketápot eszik. Szóval én el is passzoltam, míg észre nem veszik, hogy milyen rossz példát mutatok a gyerekeknek, de a kis gyerkőcöm nagyon erőlködött, hogy nekem is kéne enni. Biztos úgy volt vele, ha már ő szenved, akkor én is. Ja, közben szegénykém lereszelte az ujját, de szerencsére túl nagy baja nem lett, beragasztottuk az ujjacskáját, és olyan kis drága volt, hogy vagy 10 percen keresztül ölelgetett, amiért kértem neki ragtapaszt az ujjára. Aztán innentől kezdve minden második percben megölelt, és olyan kis drága volt, és én annyira boldog voltam, hogy azt el sem tudom mondani. Ha valakinek van egy kistesója, az olyan jó, mert ha szereted, akkor viszont szeret, és felnéz rád, és tudja, hogy számíthat rád, és ettől az érzéstől olyan boldog lesz a lelkem; és most Veszivel olyan volt, mint otthon a kicsikkel. Olyan drága kislány. Egyébként ez a csoport sokkal nyitottabb, elevenebb volt, mint a mások csoport. Ezek csicseregtek, rosszalkodtak, jöttek oda hozzám, és magyaráztak össze-vissza, nem számított, hogy értem-e vagy nem, ölelgettek, meg minden, annyira jó volt. Utána délután eljött a búcsú ideje, és Veszi lógott a nyakamon, és puszilgatott, és ölelgetett, és úr isten, hogy milyen boldog voltam. Utána, mikor a gyerekek elmentek, akkor beszélgettem két önkéntessel, mindketten 40 év körüliek voltak, és mondtam nekik, hogy kicsit nehezen tudok úgy viselkedni a kicsikkel, ahogyan szeretnék, mert nem tudom sokszor elmondani nekik bolgárul, amit szeretnék. De jól esett az, amit mondtak, hogy nem számít az, hogy beszélek-e bolgárul, mert a gyerekek úgy is érzik, ha valaki szereti őket, és megnyugtattak, hogy biztos nem véletlen az, hogy a gyerekek mind jöttek hozzám, és csicseregtek, és együtt játszottunk, és ökörködtünk, és jöttek és ölelgettek. Ők kisebbek voltak, szerintem a legkisebb lányka nem volt idősebb 5 évesnél. Na ő valami gyönyörű kislány volt, hatalmas kék szemekkel, hosszú barna hajjal, és annyira gyönyörű arcocskával. Na persze huncut a végtelenségig, de ha nekem egyszer gyerekem lesz, én ilyet szeretnék, legyen kislány, de olyan rossz, mint egy fiú.
Így boldogsággal a szívemben indultam az irodába, ahol megtanítottam a bolgár fiataloknak, hogy hogyan tudják kirakni a Rubik kockát. Vagyis már amennyire sikerült, megy egyetlen fiú volt, akibe szorult némi logikai érzék. De nem is volt olyan egyszerű, mert nem tudták követni a leírást, így egyiktől szaladtam a másikig, aztán a harmadikig, szóval szimultán kockázás volt. Aztán betoppant egyik kis barátnőm is, és mondta, hogy ő nem kockázni jött, csak velem bandzáni. Szóval beszélgettünk, és mikor befejeztük a Rubik-ot, elmentünk csajos délutánt tartani, és annyira király volt. Lődörügtünk egyik boltból a másik boltban, nevetgéltünk, csacsogtunk minden baromságról, és nagyon tök jó volt. Szeretem Dianat, olyan jó, ha valakivel órákig el tudok beszélgetni bármiről. Aztán megmutatta Szófiának egy olyan részét, ahol még sosem jártam. Durva, hogy ezt nem ismertem eddig, mondta, hogy ez a legolcsóbb negyed, ami tele van kis üzletekkel, bazárral, és 1 km hosszúságú piactérrel. Komolyan mondom egyszerűen Isztambul volt. A hideg tél, és hó ellenére, tiszta nyüzsgés volt, tele emberrel, az árusok kiabálnak, mindenki eszik valamit, beszélgetnek a népek, és szaladgálnak a gyerekek. Ráadásul pedig eszméletlen olcsó minden, szóval vissza fogok oda járni.
Aztán hazaértem este, gyors beléptem Skype-ra, mert anyáékkal úgy beszéltük, hogy majd leszek délután, (hát ebből este lett, mert nem értem haza a lődörgés miatt), és képzeljétek olyan meglepetés ért, mert Brigi mesét írt nekem. Én senkitől nem kaptam még mesét! Hát most mondja azt valaki, hogy nem ő a legcukibb kishugi. :) Monda, hogy megírta a mesét, és nekem pedig az a dolgom, hogy rajzoljam le. Mondtam neki, hogy diktálja le, hogy le tudjam írni. Tehát, megállapítom, hogy ez a nap egyszerűen tökéletes volt. S, hogy ti is lássátok, íme a mese:

Ajtai Brigitta:
Medve meg a málnafa

A medve megy az erdőben, és meglát egy málnafát, és megkóstolja.
Pont arra megy a vakond:
- Szia medve! Szólalt meg.
- Szia! Épp málnát nyammogok. Te is kérsz?
- Igen.
- Tessék. Már estére jár. Mennem kell. Szia!
- Akkor holnap.