A 2011-es év vége nagyon jóra sikeredett. December 30-án reggel korán keltünk Robival és Brigivel, mert Mami azt szerette volna, ha részt veszünk a Parkerdő otthonban a szilveszteri ünnepségen. Kicsit vonakodva mondtam rá igent, mivel ezt egy zártkörű rendezvény volt csak a bent lakók számára, de most jól jött nekem, hogy mamival üzleteljek, mivel azt találtam ki, hogy 31-én kiviszem tolószékben a szilveszteri futásra, és ezért felajánlottam, hogy elmegyek az otthonba a rendezvényre, ha ő cserébe eljön a futásra. Így tehát elmentünk az öregekkel bandáskodni, és tök jó volt. Az idősek 7-8 fős csoportokba voltak beosztva, mi pedig becsatlakoztunk a mamiék csapatába. Először volt egy 20 kérdéses rejtvény szilveszteri szokásokhoz kapcsolódóan, utána egy kirakós játék, és szerencsekerék. Mikor mindennek vége lett, akkor következett az eredményhirdetés, amin ügyes részvételünkkel hozzájárultunk, hogy mamiék csapata első helyezést érjen el. Hú, tök jó volt nyerni, a nénik pedig a nyereményből nekünk is adtak, mert úgy örültek neki, hogy ilyen jó kis segítségeik voltak. Jó érzés volt ott lenni, mert a sok néni és bácsi mind megörömödött, és kérdezgettek Bulgáriáról, meg olyan aranyosak voltak, egy csomóan akartak látni, mert mami mesélt róla, hogy majd most jövök, és kicsit úgy éreztem magam, mint valami bazári majom, akit mindenki megnéz, de azért nagyon jó volt.
Ezután este mentünk a sportcsarnokra az Óévbúcsúztató koncertre, ahol az összes kis énekes pajtásommal találkozhattam. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire nagyon jó érzés volt újra látni mindenkit. Nagyon boldog voltam, nagyon szeretem őket. Beszélgettem mindenkivel, és még tanárbácsi is odajött hozzám, mikor meglátott, és átölelt, és beszélgettünk. Aztán velük bandáztam bent az öltözőben, de azért kint is voltam a nézőtéren közben. Egyszer csak eljött a pillanat, amikor a kórus a színpadra lépett, és egy olyan érzés hasított belém, ami nagyon érdekes volt. Mert eddig erősen bennem volt az érzés, hogy talán május után is kint maradnék Szófiában, mert nagyon szeretek ott lenni, és tényleg nem volt honvágyam sem, meg minden olyan jó volt. Aztán megláttam itt a barátaimat, és nem a fülemmel hallottam a gyönyörű éneküket, csak a szívemmel éreztem a fájdalmat, hogy milyen rossz érzés az, hogy én ott ülök 10 méterre tőlük, és nem vagyok köztük. Ettől az érzéstől pedig megszületett bennem az elhatározás, hogy muszáj lesz visszajönnöm. Muszáj lesz, mert közéjük tartozom. Ez az 50 ember fontosabb nekem bárkinél. Ez a közösség olyat adott nekem, amit soha sehol senki más. Így megnyugodhatsz Móni, mert most úgy érzem, hogy májusban haza kell térnem, és egyúttal arra szeretnélek kérni, ha véletlen mégis kint úgy érezném, hogy ott maradok, akkor kérlek szépen, emlékeztess arra, hogy mit éreztem 2011. december 30-án, és akkor tudni fogom, hogy haza kell jönnöm.
Ezután következett december 31-e, amikor mentünk reggel a szilveszteri futásra. Itthon korán reggel keltünk, hogy elkészítsük a bohóc jelmezünket, és ki tudjuk festeni az arcunkat. Majd bohócnak öltözve Brigivel elindultunk gyalog a Parkerdő Otthonba, ahol felvettük mamit, és gurultunk a Dózsa házhoz. Anyáék biciklivel jöttek Robikával, és ott találkoztunk. Közben pedig kaptam egy telefonhívást. Nem hinnétek el, hogy ki hívott. Szimike nevelőanyukája Zsombóról. Azért hívott, hogy adjam meg az e-mail címemet, és akkor küld át képeket Szimikéről, amiket az év során készítettek. Úr isten, el sem tudom mondani, hogy mennyire megörültem a hívásának, hihetetlen, hogy ennyi idő után jelentkezett, és olyan aranyos volt, hogy tényleg küldött képeket. Kicsi Szotyi nagyon megváltozott ám, meg a tesókája is. Azt mondta a nevelőanyukája, hogy hétpróbás ördögök, de nagyon jól vannak, és minden rendben van velük. Bár nagyon hiányzik, és sosem fogom elfelejteni, azért jó tudni, hogy jó helyen van, ahol együtt lehet a tesókájával. A fényképeken sosem mosolyog, bár szegénykének nincs könnyű élete, azért remélem, hogy vidám kisgyerek, és pár év múlva kiheveri azt a sok megrázkódtatást, amit az élet eddig nyújtott neki. Na de visszatérve a futásra, nagyon mókás volt. Bár eléggé fárasztó is, mert mami tolószékének nem volt rendesen felfújva a kereke, úgy is mondhatnám, hogy totál lapos volt, és emiatt nagyon nehéz volt tolni. Mami 36.-nak futott be, én pedig a 37. lettem. A sorsoláson mind az öten nyertünk narancsot, anya és Robika pólót is, a jelmezversenyen pedig Robika lett a 2. helyezett.
Azt hiszem nagyon jó zárása volt a 2011-es évnek. Nagyon mozgalmas év volt, amiben sosem unatkoztam. Eszméletlen sok dolog történt, köztük jók és rosszak. Sokat nevettem, ugyanakkor sírtam is sokat. Jártam négy különböző országban, megismerkedtem nagyon sok új emberrel. Barátokat szereztem, megszerettem sok embert, ugyanakkor elvesztettem olyanokat, akiket szerettem. A sors segítő kezet nyújtott, így bármilyen nehéz helyzetbe is keveredtem, valahogy mindig kikeveredtem belőle. Az angyalok végig velem voltak, és mindig vigyáztak rám. Bár nem szeretem a páratlan számokat, és az év elején nem számítottam ilyen sok jóra, mégis most talán azt mondanám, hogy ez volt életem legjobb éve eddig. Talán most voltam a legboldogabb, de talán a legszomorúbb is, viszont azt biztosan állíthatom, hogy ebben az évben tanultam a legtöbbet az életből. Nem csak a világról tanultam, hanem önmagamról is nagyon sokat. Remélem, hogy a 2012-es év is hasonlóan jó lesz. Vagyis ne legyen hasonló, de azért legyen mókás, legyen új, és más. Még ha néha nehéz is lesz, az mind csak azért van, hogy tanuljak belőle, hogy fejlődhessek, és bármit is hoz a jövő, készen állok a kihívásokra. Isten hozott 2012, érzem, hogy szeretni foglak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése